A Nyomtalanul után megérkezett Jussi-Adler Olsen könyvsorozatának második filmadaptációja Mikkel Nørgaard rendezésében. A skandinávok még mindig nagyon tudják hogy kell krimit csinálni. Nincs megalkuvás csak kőkemény leszámolás. Kritika.

Egy filmmel kapcsolatban nem szeretek hatalmas kinyilatkozásokat tenni, igyekszem kerülni, hogy tételmondatként megfogalmazzam, JÓ vagy ROSSZ. Ez egyfajta saját policy, és mindig tartom is hozzá magam, minden esetben próbálom egy alkotás negatív és pozitív tulajdonságait kidomborítani, aztán ha a mérleg nyelve elbillen, úgy is kiderül a véleményem. A lázadó esetében azonban kénytelen vagyok arcon köpni magam és elveimet, nem tudom mással kezdeni a kritikámat, mint azzal, hogy ez a film ROSSZ! Sőt, BÜNTETNIVALÓAN ROSSZ. Ráadásul nincs benne semmi, amivel kapcsolatban megbocsátóbb lennék, mert egyszerűen ostoba, és a nézőit is annak nézi.

Már többször is kifejtettük, mennyire tiszteletreméltónak tartjuk Tálosi „Spuri” Andrásék törekvését, hogy magyar alkotók történeteit havonta jelentkező kiadványban tegyék közre, de nem vagyunk restek ezt újra méltányolni. A buzgalom mellett azonban újabb dolognak lehet örülni, az EpicLine felébredt hét hónapja tartó szendergéséből, és a 11. lapszám végre az újságárusokhoz került. Az új évfolyam első megjelenése apróbb változásokat is hozott, de alapvetően az állandóság fenntartásán volt a hangsúly ezúttal is. A kötetben egyetlen sztori, a Szekerce és Szemerce található, és reméljük, a következő epizódra nem kell ilyen hosszú időt várnunk legközelebb.

Roy Andersson öt évtized alatt csupán öt nagyjátékfilmet készített, de nem akármilyeneket. A filmek egytől egyig fekete komédiák, a svéd rendező stílusa pedig összetéveszthetetlen bárki máséval a világon. Most, még 71 évesen is dolgozik, új filmjének nem kicsit különös címet adott: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről. A rendező több, mint 400 tévéreklámot rendezett, fergetegesek, érdemes belenézni.

Mostanság a sci-fi irodalmon belül elég nagy divatja lett a szingularitással foglalkozó regényeknek, amelyek az ember és a technológia kapcsolatát boncolgatják. A téma rendkívül érdekes és komplex morális-filozófiai-teológiai hozadékkal bír, amit az írók így vagy úgy, de mindenképpen elővesznek, aztán csak a felszínét karcolják vagy éppenséggel ízekre szaggatják és hemperegnek a levében. Ramez Naam valahol a kettő között van, képzeletbeli lékelőkéssel közelít a kérdéskörhöz, így sikerül egyensúlyt találnia az "agytépően kevés" és a "gyomorforgatóan sok" között.

Hazánkban Miskolcon, a 11. Cinefesten debütált Céline Sciamma francia rendezőnő harmadik nagyjátékfilmje, a Csajkor (Bande de filles – Girlhood, 2014), aminek ugyan semmi köze nincs Richard Linklater Sráckorához, ámde egy tanulságos film. A történet egy 16 éves lányról, a Párizs észak-nyugati régiójában élő Marieme-ről szól és arról, hogy egy jólelkű, becsületes fiatal miként kezd el egyre mélyebbre csúszni az élet csúszdáján, pusztán egy rossz döntés nyomán. Utóbb a bejegyzésem címét képező Anthony Robbins idézet is erre utal: a fontos pillanatokban az embernek képesnek kell lennie átlátnia helyzetét és a helyes utat választani, különben irány a gödör.

Neill Blomkamp egyenes úton halad az ”elwacsovszkisodás” útján, és nem azért, mert a tesókhoz hasonlatosan szintén Matrix-filmet fog rögzíteni, hanem azért, mert az elődökhöz hasonlatosan szépen induló rövidfilmes pályafutást követően egy kiugró alkotással indította filmográfiáját (District 9), majd az Elysium közhelyességével szépen mindent lerombolt, amit addig épített. Az a nagy baj, hogy a Chappie sem váltja be azt, amit a trailerek és az elhintett információmorzsák sugalltak, a robot cukiságfaktora hamar kifúj, ráadásul ennyi közhelyes gondolatot egy Coelho-generátor sem tudna nyújtani.

Tim Burton kézjegyét eléggé könnyű felismerni, bőven elég egyetlen filmjét látni, hogy lássuk, kivel is van dolgunk. Torz, expresszionista díszletek, torz expresszionista lelkek és éjsötéten morbid humor. Aki még szereti is a rendezőt, az azt is látja, hogy az utóbbi években sok mindennek lehet nevezni az alkotásait, csak éppen jónak nem. De mi a helyzet tavalyi filmjével, a Nagy szemekkel?

A mellékhatásokért nem vállalunk felelősséget, azokkal forduljatok orvoshoz – mondja vicceskedve a Manieggs egész estés animációs film írója és rendezője, Miklósy Zoltán. A Vertigo Média közreműködésével a héten moziba kerülő Manieggs, ahogy az alcím is jelzi, tojások harcáról szól. Igen: tojásokéról.
Figyelem! A cikk a filmből idézett obszcén kifejezéseket és bántó jeleneteket tartalmaz! Szigorúan csakis 18 éven felüliek!!!

Vannak szerzők, akiknek a művei olyanok, hogy az ember már attól elégedett, ha nekiállhat olvasni, mert a stílusával megvesz kilóra. Ian McDonald pontosan ilyen szerző a sci-fi berkein belül. Az egy dolog, hogy nyert már egy rakás díjat, a fontos, hogy nem csupán a kritikusok vannak tőle oda meg vissza, hanem a közönség is imádattal fordul felé, méghozzá nem ok nélkül. Most azonban az a kérdés, hogy vajon meg tudta ismételni a viharos sikert a fiatalabbak körében is?