Amikor kijön bármi, ami új és kémes, legyen szó akár egy regényről, akár a soron következő Bond-filmről, hiába vagyok rá kíváncsi, mindig ott motoszkál bennem a félelem és rettegés, hogy valami igazán nyugtalanítóan rossz közeleg. Van egy teóriám, mely szerint a kiugróan jó kémtörténetek egybeesik a valódi kémek halálával, vagyis a hidegháború végével és a Szovjetunió szétesésével (véleményem szerint a Bond-filmekre ez különösen igaz, Roger Moore óta nem volt egy sem jó). Szerencsére van köztünk egy John le Carré, aki (nagy valószínűség szerint) kém volt, bő ötven éve pedig kémregényíró, aki minden alkalommal következetesen rácáfol erre a hipotézisemre. Az 1999-es Single & Single kapcsán sincs ez másképp, holott a könyv nagyon vastagon kilóg a műfaj keretei közül.

A krimi műfajának manapság egyik legfelkapottabb ága azzal hódítja az olvasókat, hogy történelmi közegbe helyezi a cselekményt, így alkalmassá válik arra is, hogy a történetvezetésbe szőve az író bemutassa egy adott kor társadalmi visszásságait és képet fessen a választott éráról. A történelmi krimi egyik legismertebb szerzője a grúz születésű, de orosz nyelven alkotó Borisz Akunyin, akinek számos sorozatát fordították már egy rakás idegen nyelvre. Magyarországon a Fandorin-sorozattal tett szert ismertségre, melynek indító darabja, az Azazel immár a második kiadást érte meg.

Ritka, hogy egy regény egyszerre álljon páros lábbal a melankóliával átitatott realizmus talaján a felhúzott világnak és a részletesen kidolgozott karaktereknek köszönhetően, szépirodalmi igényességű szöveg legyen és még zsánerirodalmi kánonba is beleférjen. Ben H. Winters krimije, a Gyilkosság világvége előtt sikeresen behúzkodhatja a pipát mindegyik kívánalom mellé.

Retró hangulatú sorozatunk legújabb részében ismételten a geekség irodalmi gyökereit próbáljuk meg feltárni. Immáron harmadszor, és egyben utolsó alkalommal kíséreljük meg a modern horrorhoz vezető út bejárását. Ezúttal Bram Stoker 1897-es klasszikusa, a Drakula kerül górcső alá.

Képzeljük el, mi lett volna, ha a Twin Peaks vége befejezett, kerek egész lett volna (oké, tudom, hogy jön a folytatás, de akkor is). És most képzeljük el, milyen lett volna a Lost, ha az alkotói nem megszívatják a nézőket a „tudjuk ám, mit csinálunk" puszta látszatával, hanem ténylegesen van koncepciójuk a sűrűsödő rejtélyek magyarázatára. Ugye, hogy jó lett volna? Na, valami ilyesmire számítsunk Blake Crouch trilógiájának nyitó kötete, a Wayward Pines esetében.

Manapság nem elegendő egyetlen zsáner területén alkotni, néha nem árt többet is belekeverni a pakliba. Charles Stross a Mosoda-akták sorozatban nem húzta az időt, úgy gondolta, ha már lúd, legyen ezerkilós, és úgy döntött, itt az ideje egy nagy rakással zsonglőrködni. A Pokoli archívum című nyitódarab és a hozzácsatolt A Betontehén-akció annyi műfajjal játszik egyszerre, hogy felsorolni sem lehet mindet.

A fantasy alapvető hibája, hogy a felnőtté válás történetét hajlamos mézes-mázas, csodákkal zsúfolt, ám mégis túlzottan nevelő szándékú történetbe csomagolni. Számos ifjúsági és young-adult regényfolyam csúszik ebbe a hibába. A varázslók viszont olyan új oldalát mutatja meg a számtalanszor körüljárt témának, amelyre eddig nem volt példa a zsáner történetében. És ez nem túlzás.

Az időutazás napjáról azt írtuk, hogy az egyik legjobb magyar sci-fi és hogy szerzője, Brandon Hackett (akinek az írói álneve Markovics Botondot rejti) hamarosan megérik a nemzetközi piacra. Nemrégiben megjelent a folytatás Az időutazás tegnapja címen, a kérdés pedig az, hogy sikerült-e beelőznie a komplex módon összerakott első részt. (FIGYELEM! A most következő recenzió spoilereket tartalmaz az előző kötetből.)

Most induló, retró jellegű sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elkalauzoljuk az olvasót a geekség irodalmi gyökereihez. Habár az ókori görögökig nem kanyarodnánk vissza, igyekszünk a geekoszféra elengedhetetlenül fontos alapműveiből meríteni, amelyeket leginkább a "kötelező" jelzővel lehetne illetni. Első körben a modern horror megteremtőit vesszük górcső alá, ezúttal Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényén keresztül.

(Dobpergés) Hölgyeim és Uraim, elérkezett a történelmi pillanat, amelyre mindannyian vártunk! Végre a blogon is összecsap a könyv és a film médiuma, így ismét fenhetjük az érveinket valamely oldal mellett. "A könyv sokkal jobb volt"-ot szajkózók és "A film kevésbé lett vontatott"-ozók, felkészülni, és mehetnek a lózungok! Rudolf Péter nagyköltségvetésű sorozata, a Kossuthkifli vasárnap ért véget a köztévén, így elővettük Fehér Béla 2012-es regényét, hogy mindkettőről kritikát közöljünk. (A Roboraptor blog szerkesztőségének hivatalos álláspontja, hogy a két formátumot külön-külön, mindegyiket a maga kontextusában szabad értelmezni. Ettől függetlenül a cikk célja, hogy rávilágítson az egyes verziók erősségeire és gyengeségeire, így óhatatlanul is úgy tűnhet, hogy az adott művek összehasonlítás áldozataivá válnak.)