Amikor kijön bármi, ami új és kémes, legyen szó akár egy regényről, akár a soron következő Bond-filmről, hiába vagyok rá kíváncsi, mindig ott motoszkál bennem a félelem és rettegés, hogy valami igazán nyugtalanítóan rossz közeleg. Van egy teóriám, mely szerint a kiugróan jó kémtörténetek egybeesik a valódi kémek halálával, vagyis a hidegháború végével és a Szovjetunió szétesésével (véleményem szerint a Bond-filmekre ez különösen igaz, Roger Moore óta nem volt egy sem jó). Szerencsére van köztünk egy John le Carré, aki (nagy valószínűség szerint) kém volt, bő ötven éve pedig kémregényíró, aki minden alkalommal következetesen rácáfol erre a hipotézisemre. Az 1999-es Single & Single kapcsán sincs ez másképp, holott a könyv nagyon vastagon kilóg a műfaj keretei közül.

A krimi műfajának manapság egyik legfelkapottabb ága azzal hódítja az olvasókat, hogy történelmi közegbe helyezi a cselekményt, így alkalmassá válik arra is, hogy a történetvezetésbe szőve az író bemutassa egy adott kor társadalmi visszásságait és képet fessen a választott éráról. A történelmi krimi egyik legismertebb szerzője a grúz születésű, de orosz nyelven alkotó Borisz Akunyin, akinek számos sorozatát fordították már egy rakás idegen nyelvre. Magyarországon a Fandorin-sorozattal tett szert ismertségre, melynek indító darabja, az Azazel immár a második kiadást érte meg.

Ritka, hogy egy regény egyszerre álljon páros lábbal a melankóliával átitatott realizmus talaján a felhúzott világnak és a részletesen kidolgozott karaktereknek köszönhetően, szépirodalmi igényességű szöveg legyen és még zsánerirodalmi kánonba is beleférjen. Ben H. Winters krimije, a Gyilkosság világvége előtt sikeresen behúzkodhatja a pipát mindegyik kívánalom mellé.

Mikor olvastatok utoljára kifejezetten gyerekeknek szóló mesekönyvet? Én baromi rég, mivel már nem vagyok gyerek és a környezetemben sincs túl sok babácska, sajátom pedig sajnos még annyira sincs. Ellenben, mint minden valamire való dinórajongó, én is hozzájutottam a Raptormese című mesekönyvhöz. Szuperrövid recenzió következik.

Képzeljük el, mi lett volna, ha a Twin Peaks vége befejezett, kerek egész lett volna (oké, tudom, hogy jön a folytatás, de akkor is). És most képzeljük el, milyen lett volna a Lost, ha az alkotói nem megszívatják a nézőket a „tudjuk ám, mit csinálunk" puszta látszatával, hanem ténylegesen van koncepciójuk a sűrűsödő rejtélyek magyarázatára. Ugye, hogy jó lett volna? Na, valami ilyesmire számítsunk Blake Crouch trilógiájának nyitó kötete, a Wayward Pines esetében.

Manapság nem elegendő egyetlen zsáner területén alkotni, néha nem árt többet is belekeverni a pakliba. Charles Stross a Mosoda-akták sorozatban nem húzta az időt, úgy gondolta, ha már lúd, legyen ezerkilós, és úgy döntött, itt az ideje egy nagy rakással zsonglőrködni. A Pokoli archívum című nyitódarab és a hozzácsatolt A Betontehén-akció annyi műfajjal játszik egyszerre, hogy felsorolni sem lehet mindet.

A fantasy alapvető hibája, hogy a felnőtté válás történetét hajlamos mézes-mázas, csodákkal zsúfolt, ám mégis túlzottan nevelő szándékú történetbe csomagolni. Számos ifjúsági és young-adult regényfolyam csúszik ebbe a hibába. A varázslók viszont olyan új oldalát mutatja meg a számtalanszor körüljárt témának, amelyre eddig nem volt példa a zsáner történetében. És ez nem túlzás.

Sorozatunk második részében ezúttal is a modern horror gyökereivel foglalkozunk. Mary Shelley regénye, a Frankenstein után mostani cikkünkben a műfaj következő mérföldkövét vesszük górcső alá, amely szintén egy brit szerző, a többnyire kalandregényekkel foglalkozó Robert Louis Stevenson 1886-os kisregénye. Következzen a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete.

Most, hogy véget ért a Trónok harca sorozat legutóbbi, immáron ötödik évada és közel egy évet kell várni a következő etapra, nincs mit tenni, neki kell ugrani ismét a könyveknek. Aki viszont az öt Tűz és Jég dala könyvön már többször is átrágta magát, annak sok újat nem tud mondani George R. R. Martin nagyepikája. Viszont ha nem akarunk kiszakadni Westeros világából, érdemes átfutni a tavalyi megjelenéseket, ugyanis két könyv és egy novella is kijött a gigantikus fantasy-univerzum kiegészítéseként. Közülük az egyik A Hét Királyság lovagja.

Az idei könyvhét egyik legérdekesebb témájú könyve Bokor Pál A film mint mozgás - Gondolatok a film szépségéről és szabadságáról című esztétizáló alkotása volt, amely furcsa párhuzamokkal (például a Körhinta és az Ének az esőben táncjelenetének összehasonlítása), meglepő példákkal (Arnold Schwarzenegger jó színész) magyarázza a film egyik alapvető sajátosságát, a magában rejlő mozgást.