Az időutazás napjáról azt írtuk, hogy az egyik legjobb magyar sci-fi és hogy szerzője, Brandon Hackett (akinek az írói álneve Markovics Botondot rejti) hamarosan megérik a nemzetközi piacra. Nemrégiben megjelent a folytatás Az időutazás tegnapja címen, a kérdés pedig az, hogy sikerült-e beelőznie a komplex módon összerakott első részt. (FIGYELEM! A most következő recenzió spoilereket tartalmaz az előző kötetből.)

(Dobpergés) Hölgyeim és Uraim, elérkezett a történelmi pillanat, amelyre mindannyian vártunk! Végre a blogon is összecsap a könyv és a film médiuma, így ismét fenhetjük az érveinket valamely oldal mellett. "A könyv sokkal jobb volt"-ot szajkózók és "A film kevésbé lett vontatott"-ozók, felkészülni, és mehetnek a lózungok! Rudolf Péter nagyköltségvetésű sorozata, a Kossuthkifli vasárnap ért véget a köztévén, így elővettük Fehér Béla 2012-es regényét, hogy mindkettőről kritikát közöljünk. (A Roboraptor blog szerkesztőségének hivatalos álláspontja, hogy a két formátumot külön-külön, mindegyiket a maga kontextusában szabad értelmezni. Ettől függetlenül a cikk célja, hogy rávilágítson az egyes verziók erősségeire és gyengeségeire, így óhatatlanul is úgy tűnhet, hogy az adott művek összehasonlítás áldozataivá válnak.)

Nem túlzás kijelenteni, hogy a világon mindenki ismeri a horror egyik klasszikus terepét, a kísértetjárta (vagy helyesebben bármilyen természetfeletti vagy -alatti járta) házat és legalább egy alkotást tud kapásból mondani, ami ilyen közegben játszódik. Talán nincs is ennél elcsépeltebb téma a zsáner területén, kiemelkedni viszont relatíve kevés alkotás tud, mint például a Stanley Kubrick által rendezett Ragyogás vagy H. P. Lovecraft Arkhamben játszódó novellái. Jean Ray flamand szerző klasszikusa, az 1943-as Malpertuis, amely nemrégiben jelent meg magyarul Kárhozott istenek címen és amelyből 1971-ben film is készült, szintén ezt járja körül.

Szinte nem létezik olyan díj, ami körül ne pörögne évről-évre a hisztéria, hogy a politika befolyásolja a végeredményt. Bőven elég az idei Oscar-díj legjobb betétdalára, a Glory-ra gondolnunk, amelyet a Selma című filmbe pakoltak bele, holott az Everything is Awesome-nak kellett volna nyernie. Mindig pontosan ugyanez a pampogás megy az sff-irodalom egyik legrangosabb kitüntetése, a Hugo-díj körül, az idei kapcsán is elkezdődött a nyálverés, és nem volt ez másképp tavaly sem, amikor az elsőkönyves Ann Leckie Mellékes igazság című űroperája nyert.

A kortárs fantasy egyik nagy újítása, hogy már ismert és olvasott alapanyagokat, többnyire meséket, mítoszokat öltöztet vadonatúj köntösbe. Elég csak China Miéville Patkánykirályára vagy Neil Gaiman Hó, üveg, alma című novellájára gondolnunk. A magyar zsánerirodalom azonban csak mostanában fogott hozzá a mesék urban fantasyvé tételéhez. Csurgó Csaba tavaly év végén megjelent könyve, a Kukoricza is ezzel játszik el, ráadásul mindezt remekül teszi.

Már többször is kifejtettük, mennyire tiszteletreméltónak tartjuk Tálosi „Spuri” Andrásék törekvését, hogy magyar alkotók történeteit havonta jelentkező kiadványban tegyék közre, de nem vagyunk restek ezt újra méltányolni. A buzgalom mellett azonban újabb dolognak lehet örülni, az EpicLine felébredt hét hónapja tartó szendergéséből, és a 11. lapszám végre az újságárusokhoz került. Az új évfolyam első megjelenése apróbb változásokat is hozott, de alapvetően az állandóság fenntartásán volt a hangsúly ezúttal is. A kötetben egyetlen sztori, a Szekerce és Szemerce található, és reméljük, a következő epizódra nem kell ilyen hosszú időt várnunk legközelebb.

Mostanság a sci-fi irodalmon belül elég nagy divatja lett a szingularitással foglalkozó regényeknek, amelyek az ember és a technológia kapcsolatát boncolgatják. A téma rendkívül érdekes és komplex morális-filozófiai-teológiai hozadékkal bír, amit az írók így vagy úgy, de mindenképpen elővesznek, aztán csak a felszínét karcolják vagy éppenséggel ízekre szaggatják és hemperegnek a levében. Ramez Naam valahol a kettő között van, képzeletbeli lékelőkéssel közelít a kérdéskörhöz, így sikerül egyensúlyt találnia az "agytépően kevés" és a "gyomorforgatóan sok" között.

Mi is az Oscar-díj? Egy olyan elismerés, ami évről évre rengeteg kritikát kap, hisz odaítélői, a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagjai (akik átlagosan 62 éves fehér férfiak) erősen megkérdőjelezhető ítéleteket hoznak 20 kategóriában, amelyek jelöltjei alig fedik a teljes évi filmtermést. Pedig az elején igen magasztos célokkal alapították a díjat, amivel kapcsolatban semmi sem az, aminek látszik. Már maga az Oscar-díj elnevezés is erősen feltételes. Erről és számtalan magyar vonatkozásról szól még Bokor Pál Hollywood magyar szemmel című könyve.

Vannak képregények, amelyeknek közük sincs a szuperhősökhöz és vannak olyan képregények, amelyek magáról a nagybetűs életről szólnak. Arról az életről, amit mindannyian élünk. A képregény persze meglepő fordulatokra képes. Olyan hatást is ki tud váltani, mint a Száz év magány, vagy a Tajtékos Napok. Ez az érzés a következő: az ember félmosollyal az arcán hangosan kimondja azt, hogy „bassza meg!” amikor végez az olvasmányával. Ez a képregény is ilyen.

Aki még nem olvasott Greg Egant, nem tudja mi az a hard science-fiction. Lehetnek róla mindenféle tévképzeteink, olyan ősi elemekkel, mint a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, de a zsáner nem ilyen. Egan csinálhat bármit, azt úgy teszi, hogy a legfrissebb tudományos kutatásokra támaszkodik, legyen szó akár számítástechnikáról, fizikáról, matematikáról vagy genetikáról.