Mostanság a sci-fi irodalmon belül elég nagy divatja lett a szingularitással foglalkozó regényeknek, amelyek az ember és a technológia kapcsolatát boncolgatják. A téma rendkívül érdekes és komplex morális-filozófiai-teológiai hozadékkal bír, amit az írók így vagy úgy, de mindenképpen elővesznek, aztán csak a felszínét karcolják vagy éppenséggel ízekre szaggatják és hemperegnek a levében. Ramez Naam valahol a kettő között van, képzeletbeli lékelőkéssel közelít a kérdéskörhöz, így sikerül egyensúlyt találnia az "agytépően kevés" és a "gyomorforgatóan sok" között.

Vannak képregények, amelyeknek közük sincs a szuperhősökhöz és vannak olyan képregények, amelyek magáról a nagybetűs életről szólnak. Arról az életről, amit mindannyian élünk. A képregény persze meglepő fordulatokra képes. Olyan hatást is ki tud váltani, mint a Száz év magány, vagy a Tajtékos Napok. Ez az érzés a következő: az ember félmosollyal az arcán hangosan kimondja azt, hogy „bassza meg!” amikor végez az olvasmányával. Ez a képregény is ilyen.