William Golding 1954-es világhírű regényének, A legyek urának természetesen több filmváltozata is létezik, mára már szinte annyi, ahány kölyök szerepel a történetben, de ezúttal csak a legemlékezetesebb, 1990-ben készült adaptációval foglalkozunk. Ez a bizonyos Harry Hook vágta és rendezte alkotás ugyan nem a legjobb és legalaposabb vászonra álmodása az alapműnek, hiszen az 1963-as legelső verziót szélesebb körben többre tartják, de az egyszer biztos, hogy messze a legmerészebb és a leginnovatívabb, mind közül. Hogy miért?  Azért, mert telis-tele van apró, olykor üdítően újszerű, máskor viszont legfeljebb szánakozóan megmosolyogtató elemekkel, úgy mint a cselekmény aktuális idősíkja, a magukat katonáknak képzelő kölykök, mentőcsónakok, túlélőkések és harci helikopterek, illetve a Kapitány. Utóbbi, aki immáron az egyetlen felnőtt a történetben, feltehetően jobbára csak abból a célból került bele ebbe a verzióba, hogy végre ezúttal már legyen egy, ha már egyszer eredetileg ilyen sem volt.

Az új A legyek ura először is már nem a Golding-féle időszakban, hanem a ’80-as és ’90-es évtizedek fordulójának „májában” játszódik. Mondjuk, őszintén szólva ennek a „forradalmi újításnak” a felismerése sem éppen pofonegyszerű, hiszen az alkotók ugyan Jancsi és Juliska módjára el-elszórnak nyomokat a cselekmény kezdete során, de azért lássuk be: egy lakatlan szigeten, ahol egy árva lélek sincsen, nem sok minden utal a civilizáció aktuális mibenlétére. Mentségükre legyen mondva, hogy valószínűleg éppen ezért a szereplő srácok ezúttal már egy automatikusan felfújódó mentőcsónakkal érkeznek meg az új környezetükbe, hogy mondván „lássák hát kedves nézők, ez bizony már nem az ’50-es évek!”. Természetesen ettől függetlenül az erőlködés eztán tovább folytatódik, egészen a film feléig, amikor is bedobnak végre egy amúgy teljesen indokolatlan, méretarányos Huey helikoptermodellt, csakhogy tisztázzák: „igen, mi már tényleg modernebb időket élünk, basszus!”

A gumicsónakos évődés és a már eközben feltűnő, éppen (és persze általában később is) a halálán lévő felnőtt pasas határozottan a képünkbe tolásának eredményeképpen, a regény eredeti nyitánya, azaz a legendás „kagylózós rész” elodázásra kerül. Szerencsére aggóni nem kell, mert a kölykök előbb ugyan szervezkednek, tábort építenek és mindeközben katonásdit játszanak, de később az a bizonyos kagyló is előkerül és elkezdődik a kamaszok politizálása. Speciel, míg a „katonázás” és az egymást, de főleg a nagyobbakat rendfokozatokkal történő megszólítása, továbbá az első parlamentáris ülés során elhangzó rettentő bugyuta megjegyzések amolyan gyermekien bájos dolgoknak tűnnek, addig az a tény, hogy már a szigetre lépésüktől fogva olyan szervezetten tevékenykednek mint a hangyák, utóbb kissé ambivalens érzéseket ébreszthetnek a nézőben. Ezt a kettősséget persze lehetne azzal magyarázni, hogy miután az már a ruházatukból is lejön, ezek a srácok valamiféle militarista iskolába járnak, beléjük plántálták a szervezettséget. De ha felidézzük Golding művét és abban az események sorrendjét, akkor talán jogszerűbb lett volna, ha itt is előbb tárgyaltak volna a kölykök, majd csak aztán mentek volna át hódítókba.Miután elül a kezdeti ellentmondásosság és jó eséllyel a filmet megtekinteni kényszerülő nézők is kiálmélkodták magukat az újításokon, illetve a kérdőjeleken, színre lép egy másik nagy hiányossága az adaptációnak: azaz, hogy a dramaturgia enyhén szólva is pocsék. Addig a pontig ugyanis, amíg be nem következik a történet fő motívuma, azaz a gyereksereg egységének felbomlása és két csoportra szakadása, nos addig egymást érik a felesleges és értelmetlen jelenetek, melyek nyilvánvalóan azt a célt szolgálják, hogy valahogy kitöltsék az időt és elnyújtsák a film játékidejét. Ennek kapcsán viszont, tudván azt, hogy a 90 percet is alig éri el a darab, akkor sajnos elkönyvelhetjük, hogy a feladat teljesítése csúnyán nem sikerült. A gyerekszínészek egy-két kivétellel előadott harmatos alakításai, továbbá az olyasféle aktuálisnak szánt kollektív nyavalygások, mint például vajon mi mehet otthon a TV-ben (erre a válasz: ha hétfő van, akkor az Alf…), avagy a Hamupipőke-szindrómás Kapitány állandó halódása, majd mintegy a derült égből bekövetkező feléledése és meglógása, mind-mind azt a keserű érzetet keltik az emberben, hogy bizony ez a történet nem tart semerre sem.

Egyszer aztán, mikorra már kellőképpen elszabadultak az indulatok a rangidős, a társaságot koordináló Ralph (Balthazar Getty) és a vele látszólag egykorú, határozottabb fellépésű Jack (Chris Furrh) között, végre valahára bekövetkezik a „pártszakadás”: az utóbbi vezette vadászó radikálisok nem csupán, hogy „leóvodázzák” a Ralph irányította többieket, de legott elhagyják a közös tábort és hirtelen megtanulnak még ordenáré módon káromkodni is. Nem mellesleg idővel bele is háborodnak a szigeten található disznók hajszolásába és a „bennszülöttezésbe”. Az ellentétek kiéleződése, valamint a két legidősebb srác, azaz a két vezér ellentétességének ábrázolásai egészen jók és hitelesek: ezek a periódusok tekinthetők a film fénypontjainak. A megosztottság a kisebb gyerkőcök körében is fokozódik, olyannyira, hogy a történet végére már tulajdonképpen mindenki „átáll a sötét oldalra” (azaz Jack-hez és bandájához), leszámítva az addigra már elhagyatottan magába roskadó Ralph-ot és hű szárnysegédjét, a mindig jól öltözött és szofisztikált Piggy-t (Danuel Pipoly). Ez, a becenevét a túlsúlyosságának köszönhetően kiérdemlő kölyök (mely jellegzetessége egyébként a több hetes nélkülözés során sem változik), a cselekmény során az abszolút közellenséggé avanzsál, hiszen nem csak, hogy kövér a srác, de egyedüliként még az iskolai uniformisukat is megőrzi és továbbhordja, miközben a többiek már úgy néznek ki mint a nomádok. A történetben ezáltal Piggy az emberi kultúra és a civilizáltság utolsó képviselőjének tekinthető.Az 1990-ben készült A legyek ura korszerű változata összességében egy nagy katyvasz, ami bár általánosságban követi az alapjául szolgáló regény történéseit, de mégis, a sokszor indokolatlan új elemek inkább rombolják, semmint építik a filmet. Értem én a szándékot, hogy valami egyedit akartak kihozni az sztori leporolásával és aktualizálásával, de akkor már célszerűbb lett volna egy jobb forgatókönyvvel nekilátni a forgatásnak. Az innovációk túlnyomó része kizárólag fel-feltűnik, majd belevész a cselekménybe, nem mozdítva azt előre egy centivel sem. Akadnak persze pozitívumok is, úgy mint a két korelnök gyerekszínész játéka, a jobbféle kellékek és a hiteles környezet, valamint a gyakorta már-már természetfilmbe illően impozáns fényképezés, de ezek együttesen is kevesek. Egyszer nézős délutáni matinéfilmnek még mai szemmel is elmegy, de ha jót akar magának az ember, akkor inkább tudom javasolni a regény elolvasását.

A legyek ura (Lord of the Flies, 1990) – Értékelés: 10/5 raptor
- Rendezte: Harry Hook
- Szereplők: Balthazar Getty, Chris Furrh, Danuel Pipoly

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!