Évek óta óbégatunk az amerikai filmgyártáson elhatalmasodó marketing szemléletről, a brand-mánián, az ötlettelenségen és az üres high-concept látványpornókon. Hollywood nagyüzemben szállítja nekünk a franchise-drogokat, és mi újra és újra bedőlünk neki, pedig összességében elmondható, hogy sokkal több az elbaltázott próbálkozás, mint a jó.  Az idei Terminátor, Mad Max, Jurassic World, és az új Fantasztikus Négyes után gondoltuk, hogy elsőként azokat vesszük sorra ezek közül, amikre nem csak a hullámzó minőségük, hanem a folytonosság hiánya miatt is lehet panaszkodni.

Az online sugárzott kultX rádiócsatornán új műsort indítottunk, amelyben rendezői életpályákat vizsgálunk. Sajnos bokros teendőink mellett még csak a negyedik résznél tartunk, de megígérjük, szeptembertől rendet vágunk a podcastok között! Addig fogyasszátok sok szeretettel a Rendezői változat Cristopher Nolanről szóló adását!

Pár nappal ezelőtt kiraktak a magyarországi Batman-rajongókat tömörítő Batman Hungary elnevezésű facebook oldalról, mert már sokadszorra feszegettem egy Marvelt gyalázó kép alatt, hogy mire jó a DC és a Marvel közötti faszméregetés. 

59 múltam, és lehet, hogy gyík vagyok? Vagy csak gyíkarc, ahogy a fiam nevez többször is? Még azt sem tudom, hogyan kell helyesen leírni! Gik, gyk vagy tényleg gyík? A lényeg az, hogy a fiam és barátai egy geek oldalt szerkesztenek már egy éve. Az induláskor megkérdeztem tőle, mit takar ez a fogalom. Azt mondta, a geek olyan, mint ő és Mr. Rabbit, meg mint az a többi 10 arc, akivel ezt az oldalt akarják csinálni. Na de mégis, milyenek vagytok ti? – kérdeztem. Hát, szeretjük a képregényt, sci-fit – könyv vagy film formátumban –, fantasyt, horrort, számítógépes- és szerepjátékokat, de ide tartozik a manga is (meg a tanga – gondolom magamban), és még sok minden más, amit nem ragozok tovább – mondta. Itt gondoltam bele először, hogy ezeket valójában én is szeretem.

A Foxcatcher iskolapéldája annak, hogyan ne csináljunk 5 Oscar-jelölést kapó filmet. Pontosabban mégis, mert végülis a szándék kifizetődő, csak éppen ordít róla az akaratlagosság.

Idén annyi játékkal fogjuk tolni, hogy időnk sem lesz rá... Kamu. De. Játékra mindig kell időt szakítani, olyan nincs, hogy nincs. És hogy mire pocsékoljuk el a drága jó időnket? Furcsa világban játszódó lövöldözős mókára, a jó öreg Metal Gear Solid is visszaköszön még egy, a lezárás utáni epizódra. Sőt, az indie berkeken belül a Limbo készítői is nagy durranással készülnek idén. Úgy tűnik, az új konzolok kezdenek "beérni", ennek is köszönhető, hogy sok, sőt, rengeteg új címmel fogunk megismerkedni, és várhatóan lesz köztük olyan is, ami igazi húzónevévé válhat egy-egy újgenerációs gépnek. Nézzük az első öt címet, ami leginkább felkeltette Raptoraink kockabúráját!

Alejandro González Iñárritu a Bábel és a Korcs szerelmek után újra beleveti magát az emberi élet misztériumába, és egy precíziós pengével bontja le rétegről rétegre főhősei lélek-szöveteit a Birdman-ben. Ráadásul az elmúlt tíz évben az oly népszerű szuperhős-filmek (en bloc a blockbusterek) világából érkező színészek utóéletével foglalkozik. Egész pontosan az űrrel, ami a siker után következik. A Birdman, ezt a látszólag egyszerű témát szépen építi fel és ráadásul úgy, hogy egy pillanatig nem szalad bele olcsó közhelyekbe vagy felszínességbe. Ja és baromi vicces! 

Az év végén szokás a top 10-es lista. Kedvenc blogunk (Roborapcsi) hasábjain is rengeteg ilyet olvashattok. Megmondom őszintén, hogy személy szerint nem igazán kedvelem ezeket a listákat: egy, mert nem tudok feltétlen rangsorolni, másodlagosan, pedig azért mert mire megírok egy listát, a végére változik a véleményem és kezdhetem elölről. Viszont két bejgli és ajándéktépés között eltöprengtem azon, hogy melyik képregényt olvastam idén a legszívesebben, és melyik volt az sorozat, ami a legnagyobb csalódást okozta. A „leg” jelzővel illetni valamit soha sem könnyű, főleg, hogyha valami az ember szívéhez közeli dologról van szó. Egyik sorozat sem idén indult, de véleményem szerint mind a kettő meghatározó füzetek együttese, így, vagy éppen úgy. Na de elég a pettingből, lássuk a minilistát!

Az év talán egyik legjobban várt filmje Cristopher Nolan sci-fije: az Interstellar. Az olykor 2001: Űrodüsszeiai mélységeket is megidéző pillanatok mellett jut idő egy kis elmélkedésre a kozmosz nagy titkain, megspékelve a modern család általános problémáival. Apa és lánya kapcsolat soha nem volt még ilyen "sci-fi"-sen reprezentálva, nem is beszélve arról, ha apunak nem csak a melóhelyen kell sokáig maradnia, hanem speciel egy másik galaxisban van dolga. Az Insterstellar a székhez szögez, de kellő mértékben próbára teheti az ember szívét és tudományos ismereteit a Világmindenségről. FIGYELEM! A podcast kivételesen SPOILERT tartalmazhat! Kritikánkat a filmről itt olvashatjátok!

A játékoknál nem csak a szemünkre, hanem hallójáratainkra is egyre nagyobb szükségünk van. Évről évre megjelenik egy-egy cím, aminek zenei aláfestése és benne hallható motívumai, vagy maga a főcímdala is a játékra hangolódást, a világába való bevonódást (függőség esetén "beszopódást") segíti elő. Megfigyeléseim alapján akkor jó egy játékban hallható zene, ha az tökéletesen passzol a világának hangulatához és valamilyen plusz érzést tud kelteni a játékosban, a másik pedig, hogy könnyen társíthatóvá válik, "hozzánő" a játékhoz az éppen felcsendülő dallam.