Az év végén szokás a top 10-es lista. Kedvenc blogunk (Roborapcsi) hasábjain is rengeteg ilyet olvashattok. Megmondom őszintén, hogy személy szerint nem igazán kedvelem ezeket a listákat: egy, mert nem tudok feltétlen rangsorolni, másodlagosan, pedig azért mert mire megírok egy listát, a végére változik a véleményem és kezdhetem elölről. Viszont két bejgli és ajándéktépés között eltöprengtem azon, hogy melyik képregényt olvastam idén a legszívesebben, és melyik volt az sorozat, ami a legnagyobb csalódást okozta. A „leg” jelzővel illetni valamit soha sem könnyű, főleg, hogyha valami az ember szívéhez közeli dologról van szó. Egyik sorozat sem idén indult, de véleményem szerint mind a kettő meghatározó füzetek együttese, így, vagy éppen úgy. Na de elég a pettingből, lássuk a minilistát!

Az év legrosszabb képregénye: Rakéta Ro……. Batman: Year Zero.

Először is le kell szögeznem azt, hogy tényleg szerettem volna szeretni a sorozatot. Amit Scott Snyder és Greg Capullo csinált Batman-nel a relauch óta az valami csoda. Az Owl-os story-arc és Joker reinterpretációja mind-mind nagyon jól voltak kivitelezve. Adtak egy kis ízt, a már így is hihetetlenül zsúfolt és telített kánonnak. Öröm volt látni, a szuperhős képregények talán legikonikusabb alakjának jelenlegi alkotói merik bevállalni az újat, és nem csak a jól bevált sémákra hagyatkoznak.

Megértem én azt, hogy 75 éve vetette magát először Bruce maszkos igazságosztóként Gotham végtelen éjszakáiba. Azt is aláírom, hogy minden művész szeretne egy olyan alkotást, amiről mindenkinek eszébe jut a neve, egy olyan dolgot maga után hagyni, amire mindenki azt, mondja, hogy: „hát igen, ez fasza volt.”. Azt viszont már nem értem, hogyha, van egy adott eredettörténet aminek Year One, vagyis első év a neve, akkor mi a bánatos oltáron bicikliző szent háromságért kell azt adni egy másik eredet történetnek, hogy Zero Year?! Értem, hogy új eredetet akartak csinálni, értem, hogy volt ez a reboot, na de akkor is. Maga a ív neve is predesztinálja  a történetet, hiszen elkerülhetetlen az összehasonlítás Miller story-jával. Később persze csavaros módon meg van magyarázva (egyáltalán nem szájbarágósan, á dehogy), hogy ez igazából nem Batman első éve, hanem a Nygma rendszer nulladik bláblábláblábláblábláblá. BULLSHIT. Egyértelműen felvágós, na, majd, most mi írunk egy új eposzt játékkal van dolgunk. Aminek az a legfájóbb része, az hogy majdnem megcsinálták. A felütés, eléggé franki, látszik, hogy egy modern Batman képregénnyel van dolgunk. Bruce problémája, amikor visszatér, már nem csak a búspandálkodásból áll, hanem egy sokkal komplexebb problémakör felé konvergál.

A történet elején csak és kizárólag Bruce-t láthatjuk, aki belecsöppen a Wayne vállalat hatalmi harcaiba, az örökösödés, a pénz, a mindenki-mindenkinek farkasa az üzleti világban kérdéskörébe. Az első füzetek utolsó lapjain pedig betekinthetünk, hogy hogyan is lett nyif-nyaf Bruceból, "ide nekem az oroszlánt is" hős alapanyag. Lassan de biztosan robog a gépezet a ruha és a filozófia felé. Bumm! Jön a Red Hood Gang! Random piros sisakos pajtások, akik még egymás kilétét sem tudják, így ha akarnák, sem tudnák elmondani, hogy ki a vezérük.

Itt kezdődik lassan de biztosan az először döcögős, később szuperintenzív Batman-Gordon bromance. Persze a Red Hood Gang egy vegyi üzemben akar turpiskodni, ahol a főnök beleesik egy jó nagy adag trutyiba és hipp-hopp így lesz a Chocapic. Hogyha ezt a szálat nyújtották volna el hosszabban és jobban kidolgozták volna, akkor álló tapsvihar és ováció. De persze nem, mert a főgonci az jelen esetben Nygma maga. Van egy pár füzetes affér Doctor Death-tel, amire betűt pazarolni is kár, majd jön egy hatalmas áramszünet, Nygma átveszi a város felett a hatalmat, ahol egyfajta szabadságot ad a kezükbe, persze igazából elnyomva őket. A katonaság nem ugorhat bele a buliba, mivel Nygma azzal is fenyeget, hogy robbant mindent fel. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy elmentek ti a jó büdös francba.

Ez a plot konkrétan Nolan: The Dark Knight Rises. Persze ki vannak találva a rejtvények, győz a jó. Juhú. Ováció. A végén mondjuk volt még egy szép jelenet, amiben Alfréd elképzeli, hogy Bruce találkozik egy lánnyal, beleszeret, családot alapít és a végén megköszöni neki. Alfréd karakterében még rengeteg lehetőség lett volna, mondjuk szintén eléggé Nolan-es, de a hűség és feladás ott van végig a levegőben. Kár, hogy a végén csak felbukkan, és hát hol máshol lennék. Nincs az az Isten, hogy pont ott lehetett volna. De ez már nem is olyan fontos. Sajnos a Zero Year azért vérzett el, mert túl sokat akart. Nem kerülhetjük el az összehasonlítást Miller Year One-jával, ami sokkal szisztematikusabban volt elépítve, sokkal jobban koncentrált Gordon életének szakadékaira, és annak a végén egy sokkal mélyebb barátság alakul ki. Snyder témázgatása a történettel, csak kapkodó, Gordon benne van, Joker megszületik, Doctor Death, meg Fox… Jaj már, ugyan mint egy nagy turmixgép, amibe beleszórtak mindent, aztán hát ez lett belőle.

Az év fix legjobb képregénye: Aja & Fraction: Hawkeye

Hogyha valaki megkérdezné tőlem, hogy mi a következő lépés, amit a szuperhős-képregényeknek meg kell lépniük, akkor azt mondanám, hogy van egy képregény ami már meglépte, mivel 2012-ben Aja és Fraction már megcsinálta.  Ebben az egyben sziklaszilárd a véleményem. A Hawkeye az a cím, ami teljesen magában foglalja a képregény jelenét és jövőjét. Kövezettek meg, mert tudom van Saga, van Paukember, meg Ms Marvel. De ez srácok... ez valami zseniális.

Az alapötlet, hogy jaja vágjuk, mit csinálnak kedvenc hőseink miközben megmentik a világot, de vajon mit tesznek akkor, amikor nincs rajtuk a spandex? Néha bele-belepillanthattunk az Avengers Tower, vagy épp a Xavier suli mindennapjaiba, de az mégis több. Amikor a hős, azért hős, mert akkor is kiáll az átlagemberekért, amikor csak egy épület lerombolásról van szó. Amikor, pizsinaciban vedeli a kávét, miközben az épp aktuális ex(szuperhős) barátnővel ordibál. A történetvezetés önmagában önmagával ragadó, van itt magányos karácsony, pizza kutya megmentése, vagy éppen Kate Bishop padawan nevelgetése. Aztán lassan rájön a kedves olvasó, hogy bele lett ültetve a hintába, hiszen már nem egy képregényt, hanem kettőt olvas. Kate Bishop külön kis kalandjaiba is bekukkanthatunk, ahol egy lakókocsiból szervezi magánnyomozó karrierét, miközben testrablókat üldözget. De maradjunk a jó öreg Clint Bartonnál, akinek könyörgöm, hogy adjunk nagyobb szerepet a következő Marvel filmekben, mert azért mégis csak Rogers halála után neki ajánlották fel Captain America pajzsát és ezzel szerepkőrét, nem pedig Buckynak.

Ő volt az a pokémon, aki megalapította a West Coast Avengers-t, és persze ő az a Clint Barton, aki Adidas joggingos ukránokat ver halomra, egy lakóház megtartásáért. Hozzá kell tennem, hogy életemben, nem olvastam azt a szót, hogy „bro”, mivel a kedves ukránovits maffiózók úgy használják ezt a szót, mint ahogy más levegőt vesz. Nincs itt világvége, vagy idegen invázió. Mackónadrág van itt, csavarkulcsokkal. Minden füzet egy-egy külön történet, amelyek mindegyike külön-külön megállja a helyét. A nagy story csak egész lassan bontakozik ki az olvasó előtt, és minden hónapba konkrétan tépem magam, hogy jöjjön már ki, és rohanhassak a képregénydealeremhez, hogy megkaparintsam a következő számot.

Engedjétek meg, hogy kiemeljem három kedvenc részemet, amivel ez a képregény magasan kiemelkedik az épp aktuális felhozatalból. Az első pizza kutya füzete, ahol az emberi beszéd csak macskakaparás, de a kutya gondolatai kis piktogramokban vannak ábrázolva, amik furcsa mód teljesen érthetőek az olvasó számára. Itt mutatkozik meg a képregény nagysága. Itt bizonyítja be azt, hogy igenis egy olyan médium, ami rengeteg módon tud közölni és hatni az olvasó érzékszerveire. A második nagy kedvenc a következő: Clint papi süket lesz. Mivel Clint nem hall, így az olvasó sem tudja „hallani” amit Clintnek mondanak. De… amikor mondanak neki valamit az oda van rakva jelnyelvvel. Ott van egy árnyalak, aki elmutogatja, hogy mit hallhat a főszereplő. Ezt még miért nem találták ki? Teljesen másféleképpen interpretál és közvetít a képregény. Ismét csak a médium sokrétűségét mutatja meg a füzet. A harmadik pedig… hát srácok, láttam már rengeteg rajzolási stílust, láttunk feketét, fehéret, színeset, elnagyolt vagy csak firkantásos képregényt… de még sohasem láttam képregényt Nintendo beat ’em up stílusban megrajzolva, ahogy osztják az AIM-et… ez kircsu!


A Hawkeye képregénnyel szeretném zárni ezt az évet, kívánni, hogy a következő évben rengeteg ilyen füzetet tarthasson mindenki a kezében. Kívánok nektek sok örömbodottágot és azt, hogy roborapcsiban franki új évetek legyen! - Captain Urzatron

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!