A minket követőknek talán már biztosan feltűnt (igen, fél szemmel főleg Rád nézünk, Doggfather), hogy a Roboraptor.blog.hu oldala a nyár folyamán viszonylag hektikusan frissült, az eddig megszokott napi új anyag helyett két-háromnaponta jelentek meg cikkeink. Ezek a jelek azonban nem egy lassú agónia kezdetét (nem, nem lesz végünk, mint tegnap a Cinknek), hanem valami új eljövetelét jelentik, ugyanis a mai nappal megválunk a Blog.hu felületétől, és munkánkat ezentúl a megújult Hír24 24.hu-n folytatjuk, annak microsite-jaként.

Játszóterünk, a geekoszféra, valamint missziónk, hogy a populáris kultúra zegzugait vájtszemmel kutatjuk, és helyét megilletően kezeljük, továbbra is megmarad, kritizáló, analizáló, viccelődő tartalmaink eztán is születnek, csak valami nagyobb és többekhez eljutó egész részei leszünk. Ha eddig követtél minket, tarts velünk a jövőben is, ha pedig véletlenül kerültél ide, ne rémülj meg, a Roboraptor.24.hu-n még számos új tartalom vár.

Ezt az oldalt természetesen nem töröljük, álljon itt továbbra is mementóként, hiszen rengeteg szép emlék köt ide minket.

Várunk Titeket az új oldalunkon, de addig is, a Raptor legyen veletek!

Dr. Hardlove / Muchichka László & Mr. Rabbit / Zsótér Indi Dániel

A Hitman című számítógépes akciójáték drámai alapkonfliktusa, hogy egy öltönyös, kopasz embert irányítva más embereket lövöldözhetsz benne halomra. Ha azt gondolnád, ez a soványka koncepció nem feltétlenül indokol egy élőszereplős adaptációt, baromira igazad lenne. A Cthulhu Démoni Hollywoodi Bértollnokai Szakszervezet prominens személyisége, Skip Woods (Die Hard 5), és az amúgy nem teljesen tehetségtelen, ám ekkor még nyilvánvalóan tök tapasztalatlan rendező, Xavier Gens (Frontiers című brutkó horrora amúgy erősen ajánlott tananyag) 2007-ben úgy gondolták, jó biznisz lesz filmet eszkábálni a vonalkód-tetkós gyilkológép bámulatos kalandjaiból. Meg fogtok lepődni: kurvára nagyot tévedtek.

Múlt hónapban befejeződött a modern horror kialakulásának feltérképezésére tett kísérletünk, a sorozat viszont korántsem ért véget, ugyanis a geekoszférát nem ez az egyetlen műfaj jellemzi. Most a sci-fi elődjeinek vizeire evezünk, amelyhez legalább a XVI. századig kell visszakanyarodnunk, egészen az angol filozófus, Morus Tamás Utópiájáig.

Évek óta óbégatunk az amerikai filmgyártáson elhatalmasodó marketing szemléletről, a brand-mánián, az ötlettelenségen és az üres high-concept látványpornókon. Hollywood nagyüzemben szállítja nekünk a franchise-drogokat, és mi újra és újra bedőlünk neki, pedig összességében elmondható, hogy sokkal több az elbaltázott próbálkozás, mint a jó.  Az idei Terminátor, Mad Max, Jurassic World, és az új Fantasztikus Négyes után gondoltuk, hogy elsőként azokat vesszük sorra ezek közül, amikre nem csak a hullámzó minőségük, hanem a folytonosság hiánya miatt is lehet panaszkodni.

A hatvanas években járunk, változnak az idők, énekli a mozgó fotós intró. A ruszki Ryan Gosling és az amerikai szélhámos-betörő George Clooney össze kell hogy fogjanak, mert az olasz náci Freddie Mercury és neje elrabolták Tom Hankset. Ez baj, a német tudós ugyanis tud atombombát csinálni, ami a gonoszoknak igencsak jól jönne, mert valamit akarnak, valaki azonban nem az akinek álcázza magát. A csirkefogók nyomára Hanks lánya, Uma Thurman vezeti a főszerepet kapott két lókötőt. A fináléban Clooney újra használhatja a Batmobilt, Gosling pedig a motorját egy korábbi filmjéből. Mivel természetesen minden pont úgy sikerül, ahogy tervezte, Mycroft Holmes elárulja nekik, hogy ha már így megszokták egymást, együtt üldözhetik a bűnt a jövőben is a S.H.I.E.L.D. kötelékében.

Amikor kijön bármi, ami új és kémes, legyen szó akár egy regényről, akár a soron következő Bond-filmről, hiába vagyok rá kíváncsi, mindig ott motoszkál bennem a félelem és rettegés, hogy valami igazán nyugtalanítóan rossz közeleg. Van egy teóriám, mely szerint a kiugróan jó kémtörténetek egybeesik a valódi kémek halálával, vagyis a hidegháború végével és a Szovjetunió szétesésével (véleményem szerint a Bond-filmekre ez különösen igaz, Roger Moore óta nem volt egy sem jó). Szerencsére van köztünk egy John le Carré, aki (nagy valószínűség szerint) kém volt, bő ötven éve pedig kémregényíró, aki minden alkalommal következetesen rácáfol erre a hipotézisemre. Az 1999-es Single & Single kapcsán sincs ez másképp, holott a könyv nagyon vastagon kilóg a műfaj keretei közül.

Hát én nagyon szerettem volna szeretni ezt a filmet. De ezt a filmet nem lehet szeretni. Mert igazából ez nem egy film, hanem egy film fele. Ugye volt arról szó, hogy több filmet szeretnének csinálni. Hát ne csináljanak. Már alapvetően az is gáz, hogy a plakáton csak annyi volt, hogy az X-Menes srácok csináltak még egy képregényes filmet, gyere nézzed meg!  Ne tedd, tényleg, menj el bébifókákkal úszni, vagy a Tescoba nézni az öreg néniket, akik összevesznek az utolsó patiszonon, vagy csinálj akármit, csak ne nézd meg a filmet! De miért ne, hát...

Az évad utolsó Live Podcastjában – amit igaz kissé megkésve teszünk elérhetővé online – az Another Earth című sci-fit néztük meg, amely űrhajóktól és lézerfegyverektől ugyan mentes, tudományos szempontból teljesen lehetetlen, mégis fontos kérdéseket szegez az embernek a megbocsátás témakörben. Dr. Hardlove helyett ezúttal Varga Júliát a No Kredit magazin egyik szerzőjét láttuk vendégül.

Egyik friss rovatunkban elismert magyar filmrendezőket mutatunk be, akik neve sokaknak ismerősen csenghet. Célunk, hogy a teljesség igénye nélkül bemutassuk eddigi munkásságukat, illetve a magyar filmtörténetben betöltött szerepüket. Eheti kiválasztott személyünk Gigor Attila, akit leginkább a Terápia sorozat stábjához köthetünk.

A krimi műfajának manapság egyik legfelkapottabb ága azzal hódítja az olvasókat, hogy történelmi közegbe helyezi a cselekményt, így alkalmassá válik arra is, hogy a történetvezetésbe szőve az író bemutassa egy adott kor társadalmi visszásságait és képet fessen a választott éráról. A történelmi krimi egyik legismertebb szerzője a grúz születésű, de orosz nyelven alkotó Borisz Akunyin, akinek számos sorozatát fordították már egy rakás idegen nyelvre. Magyarországon a Fandorin-sorozattal tett szert ismertségre, melynek indító darabja, az Azazel immár a második kiadást érte meg.