A játékoknál nem csak a szemünkre, hanem hallójáratainkra is egyre nagyobb szükségünk van. Évről évre megjelenik egy-egy cím, aminek zenei aláfestése és benne hallható motívumai, vagy maga a főcímdala is a játékra hangolódást, a világába való bevonódást (függőség esetén "beszopódást") segíti elő. Megfigyeléseim alapján akkor jó egy játékban hallható zene, ha az tökéletesen passzol a világának hangulatához és valamilyen plusz érzést tud kelteni a játékosban, a másik pedig, hogy könnyen társíthatóvá válik, "hozzánő" a játékhoz az éppen felcsendülő dallam.

A játéktörténelem kezdete óta a férfiak uralják a játékos-társadalom nagyobbik részét - tisztelet a kivételnek, illetve azoknak a nőknek, akik rendkívül lenge fehérneműkben Xbox-oznak és még fotózni is engedik magukat. Jómagam (és talán férfitársaim nevében is) bizton állíthatom, hogy imádunk a gép előtt görnyedni és kockulni, ám azt kevesebbszer vesszük észre, hogy többnyire, sőt, rendszerint férfi karakterrel megyünk, főleg az akciójátékok zömében. És persze egyre többször kapunk ellenpéldát is, de valljuk be, hogy az esetek többségében mindig a kigyúrt, izmos, tipikus férfias jellemekkel rendelkező hímnemű egyeddel kell megmenteni, elpusztítani, vagy helyrepofozni a világot, az egész univerzumot, vagy a leendő asszonyt. Érdemes közelebbről megvizsgálni, hogy a férfi hőskarakterek milyen tulajdonságaik által válnak el, vagy csatlakoznak egymáshoz, és milyen csoportokba sorolhatjuk őket.

Bizonyára mindnyájan láttatok már olyan filmet ami egy számítógépes játék adaptációja volt. Prof. DnS-sel megvizsgáltuk a gamekből készült filmtörténelmet az elmúlt 24 évre visszamenőleg. Az adás első részében a '90-es években készült darabokat poroltuk le. Kevés sikerrel... Jön a Super Mario Bros. és Mortal Kombat nosztalgia-party!