Tim Burton kézjegyét eléggé könnyű felismerni, bőven elég egyetlen filmjét látni, hogy lássuk, kivel is van dolgunk. Torz, expresszionista díszletek, torz expresszionista lelkek és éjsötéten morbid humor. Aki még szereti is a rendezőt, az azt is látja, hogy az utóbbi években sok mindennek lehet nevezni az alkotásait, csak éppen jónak nem. De mi a helyzet tavalyi filmjével, a Nagy szemekkel?

Johnny Deppnek, hogy lerázza a válláról az évek alatt rárakodott „jacksparrow”-ságot és kilépjen végre a „timburtonkedvence” státuszból, utoljára a kiábrándítóan béna Transzcendensben lett volna lehetősége javítani. Néhány nagyon induri-pinduri mellékszerep után (21 Jump Street, Tusk, Into the Woods) a Mortdecai sem fogja megmenteni egyre a sztár csak lefele ívelő karrierjét. De akkor miért szerelmes ebbe az 50 éves ráncosodó csávóba minden 16 éves kislány? 

Alejandro González Iñárritu a Bábel és a Korcs szerelmek után újra beleveti magát az emberi élet misztériumába, és egy precíziós pengével bontja le rétegről rétegre főhősei lélek-szöveteit a Birdman-ben. Ráadásul az elmúlt tíz évben az oly népszerű szuperhős-filmek (en bloc a blockbusterek) világából érkező színészek utóéletével foglalkozik. Egész pontosan az űrrel, ami a siker után következik. A Birdman, ezt a látszólag egyszerű témát szépen építi fel és ráadásul úgy, hogy egy pillanatig nem szalad bele olcsó közhelyekbe vagy felszínességbe. Ja és baromi vicces!