Egy filmmel kapcsolatban nem szeretek hatalmas kinyilatkozásokat tenni, igyekszem kerülni, hogy tételmondatként megfogalmazzam, JÓ vagy ROSSZ. Ez egyfajta saját policy, és mindig tartom is hozzá magam, minden esetben próbálom egy alkotás negatív és pozitív tulajdonságait kidomborítani, aztán ha a mérleg nyelve elbillen, úgy is kiderül a véleményem. A lázadó esetében azonban kénytelen vagyok arcon köpni magam és elveimet, nem tudom mással kezdeni a kritikámat, mint azzal, hogy ez a film ROSSZ! Sőt, BÜNTETNIVALÓAN ROSSZ. Ráadásul nincs benne semmi, amivel kapcsolatban megbocsátóbb lennék, mert egyszerűen ostoba, és a nézőit is annak nézi.

Alejandro González Iñárritu a Bábel és a Korcs szerelmek után újra beleveti magát az emberi élet misztériumába, és egy precíziós pengével bontja le rétegről rétegre főhősei lélek-szöveteit a Birdman-ben. Ráadásul az elmúlt tíz évben az oly népszerű szuperhős-filmek (en bloc a blockbusterek) világából érkező színészek utóéletével foglalkozik. Egész pontosan az űrrel, ami a siker után következik. A Birdman, ezt a látszólag egyszerű témát szépen építi fel és ráadásul úgy, hogy egy pillanatig nem szalad bele olcsó közhelyekbe vagy felszínességbe. Ja és baromi vicces!