Egy filmmel kapcsolatban nem szeretek hatalmas kinyilatkozásokat tenni, igyekszem kerülni, hogy tételmondatként megfogalmazzam, JÓ vagy ROSSZ. Ez egyfajta saját policy, és mindig tartom is hozzá magam, minden esetben próbálom egy alkotás negatív és pozitív tulajdonságait kidomborítani, aztán ha a mérleg nyelve elbillen, úgy is kiderül a véleményem. A lázadó esetében azonban kénytelen vagyok arcon köpni magam és elveimet, nem tudom mással kezdeni a kritikámat, mint azzal, hogy ez a film ROSSZ! Sőt, BÜNTETNIVALÓAN ROSSZ. Ráadásul nincs benne semmi, amivel kapcsolatban megbocsátóbb lennék, mert egyszerűen ostoba, és a nézőit is annak nézi.

A Roboraptor Blogon már többször kifejtettük, egy könyvadaptáció esetén hidegen hagy minket, mennyire jó/nem jó az alapanyag, mit hagyott ki, vagy nagyított fel túlzottan az adott audiovizuális végtermék, mert azt önmagában filmként kezeljük, és csak azt vizsgáljuk, ilyetén hatásmechanizmusában működik-e, vagy sem. Márpedig A lázadó sehogyan sem működik, s leginkább oly fércműre emlékeztet, ami a Battle Royale, Az éhezők viadala, a Végjáték, Az útvesztő, és egyéb young-adult könyvek/filmek elemeiből lenne összeskiccelve, ROSSZUL.

Itt is adott egy disztopikus jövőkép, ahol a főhős akaratán kívül kiválasztottá válik, és civilizációjának mentsvára lesz. Az alapvetéssel lenne talán a legkisebb baj, hiszen láttunk már száz ilyen történetet, legyen szó a Csillagok háborújáról, a Mátrixról, vagy akár a Fehérlófiáról. A baj ott van, hogy az oly divatos disztopikus társadalmi képet béna módon vázolja. Az oly eredetinek szánt gondolat mögött sekélyes átgondolatlanság rejlik. Már A beavatott esetében is dühítő volt, hogy ez a jövőkép azt képzeli, hogy a megmaradt emberiséget öt társadalmi klaszterbe lehet sorolni (Őszinték, Bátrak, Önfeláldozók, Műveltek és Barátságosak), és ezek között nincs átjárás, ha valaki egyszer kiválasztotta 16 évesen mit akar csinálni, akkor abban a kasztban kell leélnie egész életét. A nyájas olvasó mondhatná persze, hogy erre azért napjainkban, Indiában még mindig van példa, de ettől még azt is be kell látnunk, hogy nem e felé halad a világ. Ráadásul az, hogy ezt egy gép meg is tudja állapítani rólunk, hogy hová tartozunk, pláne marhaság.

A badarságokat tetézi, hogy vannak az úgynevezett elfajzottak, akik minden klaszterbe beletartoznak, és a rendszer szerint ők a társadalom jövőjét hátráltató tényezők, ezért létezésük haszontalan. Félreértés ne essék, én nem az a faszi vagyok, aki mondjuk azért utálja A kis hableányt, mert valójában nincsenek is hableányok, és ezt a filmet sem azért ostorozom, mert nem tudom elképzelni ezt a rendszert, hanem azért, mert a film saját maga felállított szabályrendszerében nem állja meg a helyét.

Az ordító logikátlanságokat megfejeli a hiteltelen színészi játék, az ambíciók, indíttatások, társas szituációk felületes mozivászonra öklendezése, és a folyamatos szentimentalizmus. A sztori ugyan felvet(ne) fontos társadalmi kérdéseket, és életvezetési problematikákat, amiket a zsáner megkíván (harcolj az elnyomó rendszer ellen, merd exponálni magadat, állj ki mások mellett stb.), csak ezt mind olyan bután teszi, hogy az ember kínjában csak röhög rajta.
Az emberi viszonyrendszerek egy Asylum stúdió fémjelezte alkotásban is szofisztikáltabbak: az hogy az egyik szereplő gonosz, azt onnan tudjuk, hogy csúnyán néz, ha pedig valaki haragszik a másikra, az háromszor elhangzik. Az őszintétlenségből fakadó nézetkülönbségek a film végére pikk-pakk elfelejtődnek, az antagonistát pedig kezdetben ugyan racionális döntések vezetik, de a végén csak azért rosszalkodik, mert ő az antagonista.

A történet tényleg 3 alig bővített mondatban összefoglalható: az előző részben menekülő Tris és Négyes menekülnek a rendszer elől, próbálnak több klaszterben is megnyugvást találni, de nem sikerül, a provokáció hatására pedig Tris a nagyon gané Kate Winsletnél köt ki, önnönmagát feláldozva. Ki kell nyitnia egy rejtélyes dobozt, ami az alapító atyák üzenetét hordozza, s erre csak egy elfajzott (értsd: kiválasztott) képes. Ezt először nem akarja, majd igen, s amikor ez sikerül, egy hatalmas filmvégi bullshitben kiderül, miért élnek az emberek a falakkal körbevett Chicagóban, kasztokban.

A befejezés a megkoronázása az egész filmnek, az addigi dőreségek csimborasszója, s ha vannak majd kérdéseid (lesznek), már lélekben készülhetsz, hogy vajon milyen marhaságokkal fogja a trilógiazáró duplarész (igen, tényleg, komolyan) megmagyarázni azt. A filmeket tizes skálán szoktuk osztályozni, de most ezt sem teszem. A lázadó egyszerűen minősíthetetlen alkotás, aminek badarságait, bugyutaságait, és ügyetlenségeit semmi sem menti fel, az Oravecz Nórai magasságokban járó okos dialógusok pedig még hiteltelené is teszik.

A beavatott-sorozat: A lázadó (Insurgent). Színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 119 perc, 2015.
- Rendezte: Robert Schwentke
- Szereplők: Shailene Woodley, Ansel Elgort, Theo James, Kate Winslet, Miles Teller, Naomi Watts

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!