A Foxcatcher iskolapéldája annak, hogyan ne csináljunk 5 Oscar-jelölést kapó filmet. Pontosabban mégis, mert végülis a szándék kifizetődő, csak éppen ordít róla az akaratlagosság.

Képzelt riport egy amerikai stúdió-megbeszélésről:

Főigazgató: Hölgyeim és uraim, örülök, hogy mindenki eljött. A mai megbeszélésen arról lesz szó, hogy mit kell tennünk azért, hogy Oscar-díj jelölt filmet gyártsunk végre!
Főigazgató-helyettes: Végeztünk egy kis kutatást, így összegyűjtöttünk néhány egyező jegyet az elmúlt évek Oscar-filmjei között!
Főigazgató: Halljuk!
Stratégiai-fejlesztési osztályvezető: A statisztikák alapján fontos, hogy igaz történet alapján készüljön, az se baj, ha történelmi film, de mindenképp valami lélektani dráma álljon a középpontjában, sok jelentőségteljes nézéssel, ezért az se baj, ha kicsit lassú folyású a sztori. Kellenek bele olyan színészek, akik eddig csak komolyan vehetetlen alkotásokban szerepeltek, hogy tolhassuk a színészpálya-újrapozícionálás témát, és ugye nem árt némi amerikai álmos pátosz a nemzetünk feljebbvalóságáról sem.
Főigazgató: Jó. Témák?
Brand-manager: Egyértelműen sport! Az mostanában nem volt. A történelmi cucc meg foglalt.
Főigazgató: Ok, hívják fel McConaughey-t!
Humánerőforrás-igazgató: Hát, ő most nagyon felkapott, kevesebből kéne megúszni!
Főigazgató: Rendben, akkor szóljanak vígjátékos arcoknak, mondják nekik, Oscar-díj esélyes filmet forgatunk, hátha lelkesedésből eljönnének, és még ők lehetnek hálásak, hogy felhívtuk őket.
Executive Producer: De, hiszen még nincs is sztori!
Főigazgató: Mindegy. Keressenek egy izmost meg egy töpszlit, meg valami igazi színészt is. A sztori mellékes, de legyen az, amit megbeszéltünk: írják a film elejére, hogy igaz történet alapján, lengjen az amerikai zászló, meg legyen benne buzdító beszéd, meg ilyenek. Uraim, köszönöm. Mennem kell golfozni, holnapra várom a forgatókönyvet, meg a színészek nevét.Nem állítjuk, hogy a Foxcatcher esetében így zajlott a brainstorming a filmet megelőzően, de az biztos, hogy patikamérleggel mérték ki a díjesőgeneráló-szérum összetevőit, felütve a Hogyan készítsünk Oscar-gyanús filmet című kézikönyvet. Előre szeretném leszögezni, a Foxcatcher nem egy rossz film, csak egyszerűen nem tudtam film közben nem arra gondolni, hogy a forgatókönyvírók írás közben a négyzethálós füzetben pipálgatták azokat a dolgokat, amik elengedhetetlen elemei egy szánt szándékkal az Akadémia szája-íze számára készült alkotásnak.

A film főszereplői a Schultz-testvérek (Channing Tatum és Mark Ruffalo), akik egyaránt olimpiai bajnok birkózók. Előbbi alakítja a kissé szellemileg sérült fiatalabb tesót, akinek bölcs bátyja iránymutatást próbál adni, plusz trenírozza is. A mindennapjait nagyjából edzéssel és tévénézéssel töltő Tatum karakterét felkarolja egy John Eleuthére du Pont (Steve Carell) nevű mecénás, akinek rögeszméjévé vált, hogy újabb sportsikerekhez vezesse Amerikát. Tatumot magához költözteti egy isten háta mögötti ranchre, hogy itt készüljön következő világversenyeire. A szangvinikus patrónussal először jól kijön, majd megromlik a kapcsolata, s miután a sportsikerek is elmaradnak, du Pont leigazolja a Foxcatcherhez (a cím tehát egy sportklubot takar) Tatum bátyját is, hogy az ő edzésmódszereivel meglegyen az elvárt sporteredmény, de végül Ruffalo is összeveszik Tatummal, majd újra kibékülnek. A film tehát igazi érzelmi hullámvasút, a történet adott pontján, valaki biztosan utálja a másikat.
A csavaros(nak szánt) történetben minden karakter birtokosa azt is meg akarja mutatni, mekkora színész. A 134 percnyi játékidő alatt Tatum folyton a cipője orrát nézi, Mark Ruffalo negédes halksággal beszél a mértéktartó báty szerepében, míg Carell fennhordja az orrát, mint Danny DeVito a Batmanben. Az összehasonlítás azért is stimmel, mert igazán groteszk figurát rittyentettek az életben is bogaras (valójában paranoid skizofrén) du Pontból, aki igen furcsa, bizonytalannak ható beszédstílusban dumál. Értem én, hogy árnyalni kell, Carell karaktere rejtett őrület jeleit mutatja, de az egész olyan, mint egy színház: érezhető, hogy mindenki szerepet játszik.

További baj, hogy a karakterek háttere sokkal érdekesebb, mint maga az alapsztori (Tatum a második olimpiáját is meg akarja nyerni, s ebben segítene Carell). Du Pont ugyanis a birkózás iránti szerelme mellett lelkes ornitológus, csigaházkutató és bélyeggyűjtő, meg fegyverbuzi is, akinek konfliktusai vannak az anyjával amiatt, mert nem a lovakhoz vonzódik, hanem egy alantas sporthoz. A fiatalabbik Schultz diszlexiás, középiskolákba jár 20 dolláros órabérért előadásokat tartani arról, hogy a sport jó (értem?), s mindeközben folyamatos kisebbrendűségi komplexus gyötri, szintén sikeres bátyja miatt, aki pedig a szürke egérség mintapéldánya: berendezkedett egy stabil életre nejével és két gyerekével, tökéletesen kispolgári életet élve egy párezres városban birkózóedzőként.
Ami viszont ügyesen van tálalva, hogy a három szereplő közötti alá- és fölérendeltségi viszony folyamatosan változik, ami a filmvégi dramaturgiai tetőpont elérkezését is remekül felvezeti. Külön piros pont jár a lezárásért is, hiszen ez mindig gyenge pont az igaz történeten alapuló életrajzi drámák esetében. Itt viszont egy, a film során elejtett félmondat helyezi majd keretbe az egész sztorit.

Aki félre tudja tenni a film nézése közben azokat a gondolatait, hogy ennek az önhitt mecénásnak a története azért került vászonra, mert díjnyertes filmet akartak készíteni az alkotók, még jól is szórakozhat, hiszen Carell az összes kritikám ellenére valóban lopja a showt, de a film első, lassúbbik fele, ahol még nem jelenik meg, bőven szolgáltat időt arra, hogy a Schultz-tesókon lamentáljon a néző. Du Pont karakterének megjelenésével persze nem pörög fel a film, de jelenlétével megmozdul az a pocsolya, amiben Tatum sínylődik, és mi nézők is felhorkanunk szunyókálásunkból.

Nem az a baj, hogy a direktornak és a többi készítőnek voltak aranyos csecsebecsékre vonatkozó vágyai a filmmel kapcsolatban, de az már probléma, hogy a néző látja ezt a mögöttes szándékot. Ettől függetlenül még javallott a megnézése, nem veszítünk semmit, ha jegyet váltunk rá, de még több iróniát és kevesebb pátoszt elbírt volna a film. Színészpálya orientáltságváltás, önhittség, meg patikamérleg pedig ide vagy oda, az Oscar-gálát úgy is a Birdman uralja majd.



Foxcatcher  - Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 134 perc, 2014.
– Értékelés 10/6 raptor.
– Rendezte: Bennett Miller
– Szereplők: Steve Carell, Channing Tatum, Mark Ruffalo.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!