Szinte nem létezik olyan díj, ami körül ne pörögne évről-évre a hisztéria, hogy a politika befolyásolja a végeredményt. Bőven elég az idei Oscar-díj legjobb betétdalára, a Glory-ra gondolnunk, amelyet a Selma című filmbe pakoltak bele, holott az Everything is Awesome-nak kellett volna nyernie. Mindig pontosan ugyanez a pampogás megy az sff-irodalom egyik legrangosabb kitüntetése, a Hugo-díj körül, az idei kapcsán is elkezdődött a nyálverés, és nem volt ez másképp tavaly sem, amikor az elsőkönyves Ann Leckie Mellékes igazság című űroperája nyert.

A hisztéria a manapság egyre többet tárgyalt gender-elmélet körül robbant ki. Sokak szerint a regény korszakalkotó, épp azért, mert érint egy ilyen fontos problémakört, míg mások szerint a győzelem egyetlen oka éppen az adott téma és semmi más (értelemszerűen utóbbi csoport szokása sulykolni, hogy a Hugo is mennyire borzasztóan átitatódott a polkorrektséggel). A döntő szó azonban mégiscsak az olvasóé: oké, hogy ott a gender-téma, egy pillanatra vonatkoztassunk el tőle, de mi lehet még ennél is több a regényben, ami miatt nem csupán a Hugo-díjat húzta be, hanem a Nebulát, a Locus-t, az Arthur C. Clarke-ot, a Golden Tentacle-t és a BSFA-t is learatta?

A regény két történetszálon játszódik, nem kevés intrikával megfűszerezve. A jelenben a főhős, Breq egy jégbolygón arra törekszik, hogy megdöntse a Radch Birodalom uralkodójának hatalmát, akit egykor szolgált. A múltban a birodalom annektált egy várost, amelynek bevételében Breq is részt vett. Akkor azonban még Toren Igazságának hívták és gigantikus űrhajó volt, amely egyetlen hatalmas mesterséges intelligenciával rendelkezett. A rajta lévő katonák, a "mellékesek" is a tudata részét képezték, így egy támadás során az értelem annyifelé darabolódott, ahány katona volt a fedélzeten, utána pedig ismét összeálltak egyetlen hatalmas egységgé. Igen ám, de az uralkodó is számtalan klónnal rendelkezik, így az egész állam kormányzását egyedül el tudja látni - csakhogy épp emiatt megölni is lehetetlen.

A gender-téma azon a ponton bukkan fel, hogy a főszereplő nem tudja megkülönböztetni a nemeket, így az angol nyelv szabályaival ellentétben a kvázi nemtelen (pontosabban tökmindegy, hogy milyen nemű) szereplőkre a hímnemű "he" szócska helyett a nőnemű "she"-t használja. Emiatt az olvasó folyamatosan rá van kényszerítve, hogy a szereplőket nőként képzelje el, ami legalábbis érdekes élményt nyújt egy ilyen erős military-szállal megáldott sztori esetében. A szál a történet során egyébként nem különösebben hangsúlyos, zavarónak pedig pláne nem lehet nevezni, ennek ellenére az sff-rajongók jelentős hányada nyilatkozott habzó szájjal a fent felsorolt féltucatnyi díj mindegyikéről, másik részük pedig imába foglalta a döntéshozók nevét. Magyarán szólva nagyobb a füstje, mint a lángja.

A regényben legfőbb erőssége azonban nem a gendersemlegesség és nem is a cselekménybe foglalt pazar ötlethalom. Ann Leckie egészen egyszerűen jól tud írni. Nem elég, hogy a főszereplő egy űrhajó (vagy annak egy mellékese), képes folyamatosan elfeledtetni az olvasóval, hogy Breq nem ember, viszont épp a megfelelő pillanatban dob vissza a valóságba és juttatja eszünkbe a tényt, hogy mégiscsak egy hajó gondolataiban mászkálunk. A többi karakter pedig olyannyira alaposan van felfestve, hogy tulajdonképpen lehetetlenség eldönteni, mi is a valódi nemük. A Radch Birodalom pedig egészen hihetőre sikeredett, mivel ugyanolyan az annexiós taktikája, mint bármely rokon államnak a történelem során: hódító monoteista kultúra, amely meghonosítja saját, négy emanációval bíró istenségét a leigázott népek felett.

Ennek ellenére a könyvnek megvannak a maga gyengeségei és botladozásai, amik egy elsőkönyves szerző esetében mindig felsejlenek. A szétosztott tudat és az élő hajó ötlete kissé elcsépelt a sci-fiben, legutóbb talán a Bosszúállók chitauri anyahajói működtek hasonlóan - bár kétségtelen, hogy főszerepet még nem nagyon kapott egy ilyen értelem. Emellett az író igyekezett a lehető legalaposabban végiggondolni minden egyes ötletet, de számomra így is maradtak hiátusok. A mellékesek például önálló személyiségjegyekkel bírnak annak ellenére, hogy egy kollektív tudat részét képezik. Engem érdekelne, hogy az egyesülések során miért egy új (pontosabban az eredeti, a Toren Igazsága) értelem jön létre, amely egyénként gondolkodik nem pedig sokpólusú kollektívaként, amely ráadásul hatékonyabbá is tenné. Továbbá miért nem látjuk, hogy a folyamatos szétváláshoz-összeálláshoz szokott elme, vagyis a Breq nevű mellékes miért nem sérül az újabb összeállás lehetőségének teljes hiányában. Hiszen ha képes bosszút esküdni, gyűlölni és feltehetőleg szeretni is, akkor képesnek kellene lennie a magány okozta őrületre is, akár a lakatlan szigetre sodródott ember esetében. Habár ezek a hibák nem ordítóak, mégis bökik az ember csőrét.

A gendersemlegesség egyetlen hibája, hogy a főhősnek gondot okoz a helyes személyes névmás kiválasztása, mert nem ehhez szokott. Magyarként én sem ehhez szoktam, mégis gond nélkül megértettem a he-she-it/er-sie-es kombókat. Kleinheincz Csilla fordítása előtt le a kalappal, igyekszik visszaadni az ilyen nyelvi lehetetlenségeket és a lehető legjobban sikerül interpretálnia azokat, amihez ezúton is gratulálok. Azt semmiképp sem feltételezném, hogy a regény csak a téma miatt nyert ennyi mindent és azt sem gondolnám, hogy ne érdemelte volna meg. Jól megírt könyv, jó sztori, megfűszerezve némi aktuális társadalmi kérdéskörrel. Sok szerencsét kívánok Ann Leckie-nek, ugyanis az Ancillary Sword című folytatást szintén jelölték az idei Hugo-díjra!

Ann Leckie: Mellékes igazság
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadási év: 2014
Eredeti cím: Ancillary Justice
Fordító: Kleinheincz Csilla
Oldalszám: 440
Értékelés: 10/7,5 raptor