Retró hangulatú sorozatunk legújabb részében ismételten a geekség irodalmi gyökereit próbáljuk meg feltárni. Immáron harmadszor, és egyben utolsó alkalommal kíséreljük meg a modern horrorhoz vezető út bejárását. Ezúttal Bram Stoker 1897-es klasszikusa, a Drakula kerül górcső alá.A regény története szerint Erdélybe, Drakula gróf kastélyába érkezik egy londoni telekügylet kapcsán az angol Jonathan Harker. A helyiek valamiért rettegnek a kastélytól, Harker pedig ottléte alatt súlyosan megbetegszik. Betegségének okát nem érti, csupán egyre gyengébbnek érzi magát. Az üzleti ügy végén visszamegy Londonba, ahová a gróf is hamarosan megérkezik frissen megvásárolt házába. Harker és közeli barátai hamarosan szembesülnek azzal, hogy a gróf vámpír, aki nőismerősei vérét szívja, ezért elkezdenek szervezkedni az elpusztítására. Harker menyasszonyát, Mina Murray-t a feleségévé teszi és vámpírrá változtatja, majd elmenekül. Harkerék az épp átváltozó Minával együtt követik és egészen Erdélyig üldözik. Végül sikerül elpusztítaniuk, Mina pedig visszanyeri emberi alakját.A Drakula, hasonlóan a korábban tárgyalt regényekhez szintén visszanyúl a gótikus rémregény elemeihez, azonban a szerző ezeket sokkal tudatosabban használja fel, mint Mary Shelley vagy Robert Louis Stevenson. Először is kapunk egy kívülállót, a viktoriánus világból érkezett Jonathan Harkert, aki belecsöppen egy elmaradott, számára ismeretlen környezetbe. Ez a környezet szinte minden elemében imitálja a gótikus horrort. A gróf kastélyát nyugodtan be lehetne helyettesíteni Az otrantói várkastély címadó helyszínével, ahogyan a torz szolga, Igor is kiléphetett volna a megelőző korszak B-kategóriás műveinek egyikéből. Ráadásul a levél- és naplóregényes forma is a korábbi irodalmat idézi.
Csakhogy a szerző csavar egyet a történeten, amikor áthelyezi a cselekményt Angliába. London, a XIX. század egyik legnagyobb (és valószínűleg legfontosabb) városa a viktoriánus stílus fellegvára. Ennek köszönhetően a korábban gótikus elemekkel bőkezűen dolgozó sztori átcsap viktoriánus horrorba. A regényt innentől belengi a század romantikus hangulata, nem kevés erotikával megfűszerezve, a történet tulajdonképpen egy csábítássorozatot mesél el. Csakhogy a csábító szerepében ezúttal valódi szörnyeteg tetszeleg. Ennek köszönhetően Stoker könnyedén képes fokozni a feszültséget és komor, véres feloldásokkal továbbmozdítani a cselekményt.És itt jön a duplacsavar. Mivel a vámpírt lehetetlen legyőzni a kortárs tudomány vívmányaival, így Van Helsing professzor segítségével kénytelenek a néphit módszereit (fokhagymát, karót, keresztet) alkalmazni a regény végén. Ehhez Stoker ismételten visszarepít minket az eredeti, helyszínre, Erdélybe, ahol hosszas üldözés során sikerül elkapni és megölni Drakulát. Ekkor már azonban a történetet nem tolja vissza a gótika irányába, csupán a megoldás és a környezet tekintetében térünk vissza az zsáner őseihez.
A regény azonban nem csupán azért fontos, mert az író ennyire direkt módon váltogatja a zsáner múltját és (korabeli) jelenét. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a vámpírok a legkevésbé sem Stoker találmányai. Már az ókori mitológiában is szerepelnek vérszívó démonok, mint a görögök lamiái és a rómaiak succubusai, de jelen vannak a népi mitológiákban is. A magyar néphit ugyan eléggé kevés szörnyet különböztet meg, de megvannak a vérszívással foglalkozó lidércek. Maga a szerző nem járt Erdélyben, de hallott az egykori vajda, III. Vlad Tepes rémtetteiről, aki szerette az embereket karóba húzni, ahogy arról a néphitről is, hogy a vajda a mai napig a kastélyában kísért. Az író róla mintázta meg Drakula karakterét.A Drakula azért fontos, mert kitörölhetetlenül behozta a vámpírt a horrorba. Nem csupán a könyv története feldolgozható a végtelenségig (és teszik is lelkesen a Nosferatutól a Az ismeretlen Drakuláig bezárólag), hanem a komplett faj is megkapja a maga többé-kevésbé megváltoztathatatlan alaptulajdonságait: az éjszakai létet, a napiszonyt, a fokhagymától és keresztény szimbólumoktól való rettegést és a karót, mint rá halálos eszközt – már ha nem számítunk olyan égbekiáltó baromságokat, mint a Twilight Edwardjának napfényre gyémántmód csillogó bőre.
Ami miatt azonban igazán kiemelkedő és mérföldkőnek tekinthető, hogy a vámpír nem csupán saját maga szemszögéből újkeletű szörnyeteg, hanem egyben minden szörnyetegek ősatyja. Ezen a ponton le kell szögeznünk, hogy a korábban tárgyalt regényekben nem szerepelt valódi szörnyeteg. A gótikus horror szellemei csak elhunyt emberek hátramaradt kivetülései, akiknek még testük sincs, Frankenstein szörnye határozottan ember, mind intellektusában, mind érzelmeiben, csupán a külseje miatt félreértik, Mr. Hyde pedig egy tudathasadás eredménye. Ehhez képest Drakula halhatatlanságra kárhoztatott gonosztevő, aki élőhalottként tengeti mindennapjait. Megvan a teste (de nem folyik benne vér, ezért issza azt), és megvan a lelke is (életében is szar alak volt, halálában sincs ez másképp). Ha pedig mindez nem lenne elég, a viktoriánus horror közel nyolcvan éves történetében megszületett az első, mai napig használt alműfaj, a vámpírregény.A sorozat előző részei itt és itt olvashatóak, jövő hónapban pedig elkezdjük a sci-fihez vezető utat az Utópián keresztül.
Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!
Utolsó kommentek