Most induló, retró jellegű sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy elkalauzoljuk az olvasót a geekség irodalmi gyökereihez. Habár az ókori görögökig nem kanyarodnánk vissza, igyekszünk a geekoszféra elengedhetetlenül fontos alapműveiből meríteni, amelyeket leginkább a "kötelező" jelzővel lehetne illetni. Első körben a modern horror megteremtőit vesszük górcső alá, ezúttal Mary Shelley Frankenstein, avagy a modern Prométheusz című regényén keresztül.

Az 1818-as Frankenstein történetét mindenki ismeri köszönhetően a körülbelül ötévente jelentkező újabb és újabb filmes adaptációknak, így azt egyetlen mondatban össze lehetne foglalni: az ifjú egyetemista tudós Victor Frankenstein kutatásai során Istent játszik és embert teremt. A holttestekből összetákolt és villámmal feltámasztott szörnyeteg aztán készítője életére tör és (SPOILER ALERT!) az Északi-sarkon meg is öli, majd öngyilkos lesz.

Bár a horror keletkezése korábbra tehető a Frankensteinnél, Mary Shelley műve mégis mérföldkőnek számít a műfaj területén. Edmund Burke filozófus, a konzervativizmus atyja az esztétika területén ténykedve kiadta a Filozófiai vizsgálódás című tanulmányát, amelyben a szépről és a fenségesről elmélkedik. A két fogalom közti különbséget abban látja, hogy míg a szép gyönyörködtet, a fenséges olyannyira monumentális, hogy már megborzongatja szemlélőjét. A borzongás és a félelem ilyesfajta pozitív interpretációját tette magáévá a gótikus rémregénynek nevezett műfaj, amely a modern horror ősatyjának tekinthető. A gótikus regény általában bejáratott, a fenséges-fogalomba beleillő toposzokkal dolgozik, elemeiben megtalálhatók a gótikus motívumok - ódon kastélyok, temetők, katedrálisok; vagyis minden, ami középkori, vagyis ósdi, vagyis ponyva (legalábbis az adott kor cseppet sznob, szépirodalom-fetisiszta szemléletmódja szerint).

A Frankenstein azért különösen fontos, mert műfajilag kategorizálhatatlan. Gótikus, de modern is, néhol romantikus, máskor sci-fi. A horror irodalom berkein belül a maga korában attól volt újszerű, hogy tudatosan igyekezett levetkőzni a gótikus regény kliséit. Nem elég, hogy kerüli a sablonokat, néha meg is fordítja őket és teljesen szembe helyezkedik velük. A holttestek kikaparásához például adná magát a jó öreg temető-toposz, azonban Frankenstein a bűnözők jelöletlen sírjaiból kaparja ki a szörnyhöz szükséges hozzávalókat. Azonban vannak benne olyan epizódok is, amikor a szerző képtelen eltérni ezektől a kliséktől, elég a vihar jelenetre gondolnunk, amely a szörny születéséért felelős, ilyen módon a történet kiinduló pontját képezi. Máskor viszont a romantikus szépirodalom eszközeivel töri meg a ponyvahangulatot. Míg a vihar tökéletesen egybevágott a korábban használt fenséges-fogalommal, a hegyek vagy az Északi-sark leírása nem kelt az olvasóban félelmet, mégis fenségesnek érződik.

A könyv sci-fiként is megállja a helyét, olyannyira, hogy sokak szerint ezt lehet tekinteni az első igazi tudományos-fantasztikus műnek. Mary Shelleynek ehhez nem kell mást tennie, mint korának komoly fizikai eredményeit interpretálnia a tudományban rejlő potenciálra rávilágítva. Luigi Galvani 1791-ben tette közzé a Kommentár az elektromos erők és az izommozgás kapcsolatáról című tanulmányát. Ebben öt évvel korábbi kísérleteit mutatta be, amely során áramot vezetett a békacombokba, amik ettől mozogni kezdtek. A XIX. század során ilyenformán elterjedt nézet volt, hogy az elektromosság teremti az életet az anyagban, 1880-ban pedig még a halálbüntetés eltörlése is felmerült a győri Takács János felakasztása és egy korai defibrillátorral történő feltámasztása során. Ez utóbbi eseményről azonban az írónő még nem értesülhetett, amikor villámcsapásával életre keltette a hullákból összevarrt szörnyet.

A regény legromantikusabb része egyben a legfontosabb, amikor a szörny emberré szeretne válni az emberek tanulmányozása során. Azt kell látnunk, hogy ez az a pont, amely lélektani regénnyé emeli a Frankensteint, ráadásul egyenes következménye lesz a bosszújelenet. A szörnyeteg nem szörnyeteg, hanem ember, akinek az érzelmi intelligenciája fejletlen, ezért úgy szeret és gondoskodik, mint egy ügyetlen kisgyerek; úgy gyűlöl és áll bosszút, mint egy veszett vadállat - még ha emberhez méltó módon racionalizálja is a gyilkosságot. A szörny tulajdonképpen az ismeretlentől való félelem megtestesülése, amely nem csupán Edgar Allan Poe viktoriánus misztikumának képezi a gyökerét, hanem Howard Phillips Lovecraft végtelen űrből jövő gigászi és amorf Őseihez is egyenes úton vezet.

A Frankenstein jóval több, mint egy műfajkeveredéssel megspékelt ponyva horror. A regény minden egyes műfajban külön-külön megállja a helyét, ráadásul mindegyikben korszakhatárként jelenik meg. A pszichológiai töltete pedig olyannyira erős, hogy az emberiséget azóta sem hagyja nyugodni és unos-untalan szembejön egy újabb, jobb/rosszabb feldolgozása.

Jövő hónapban folytatjuk a modern horrorhoz vezető utat a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esetén keresztül.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!