A fantasy alapvető hibája, hogy a felnőtté válás történetét hajlamos mézes-mázas, csodákkal zsúfolt, ám mégis túlzottan nevelő szándékú történetbe csomagolni. Számos ifjúsági és young-adult regényfolyam csúszik ebbe a hibába. A varázslók viszont olyan új oldalát mutatja meg a számtalanszor körüljárt témának, amelyre eddig nem volt példa a zsáner történetében. És ez nem túlzás.A tizenhét éves brooklyni srác, Quentin Coldwater barátaival a Princetonra készül felvételizni, ehelyett azonban hozzájut kedvenc fantasy-je, a Fillory-sorozat egyik sosem létezett kötetéhez és hirtelen egy varázslást oktató egyetemre kerül. A sikeres felvételi után egyike lesz az iskola (körülbelül) száz diákjának. A történet a továbbiakban ismerős lehet a Harry Potter-regényekből, csakhogy valójában egészen máshogy alakul, mint amire az olvasó számít. A varázslóegyetemen játszódó történetszál a regény közepe felé véget is ér, utána a szürke valóságba vetett varázslókról szól, akik valós karrierlehetőségek híján még mindig a csodákat keresik. Ezen túl viszont csak spoilerekkel lehetne folytatni, így a történetről ennyi elég is lesz.

Grossman könyve első blikkre a már említett Harry Potter-sorozat, valamint a Narnia Krónikáinak kombinációja. Azonban ennél sokkal többről van szó. Az író nagyon egyszerű húzással teszi feledhetetlenné a regényt: engedi a valóságot az események alakítójává tenni. A regény már azáltal realitás központúvá válik, hogy a szereplők valódi egyetemistákként viselkednek. Isznak, drogoznak, dugnak, szerelembe esnek, félredugnak, és mindezt – szerencsére – nem az amerikai tinivígjátékok köntösébe öltöztetve teszik. Emellett a varázslat nem holmi színes-szagos csodaként van tálalva, hanem komoly tudományként, aminek nem kis energiabefektetéssel jár a tanulása. Ráadásul más elhelyezkedési mód nem is nagyon van az egyetem után, mint a posztgraduális képzés és a tudományos kutatómunka. A valódi világ pedig mindezek után hihetetlenül unalmasnak és sivárnak hat. Míg a fent felsorolt könyvekben a boldogság könnyedén elérhetővé válik a mágia révén, itt csupán placebo, amely elhiteti magáról, hogy valódi gyógyír a szereplők problémáira.

A szerző stílusa eléggé nehezen emészthető, de legalábbis idegen a zsánertől. Van, hogy üresjáratokkal festi le a tanulás unalmát, mutatja be a karakterek közt feszülő drámát vagy bontogatja a világot. Máskor pedig két oldalban zavar le tetemes mennyiségű akciót vagy teljesen mellékesen vet oda olyan információkat, amelyek a karakterei egész további életét befolyásolják. Sokak szemében ez hibának látszódhat, viszont nagyon is következetes alkotói munka eredménye. Például a fenevad novellisztikus története teljesen feleslegesnek és odavetettnek tűnhet, mégis megkerülhetetlen a főszereplő karaktere és a történet egésze szempontjából egyaránt. Valódi hibaként mindössze a magyar fordítás egy-két következetlenségét lehet felróni, valamint azt, hogy a fordító meg sem próbálta így vagy úgy lefordítani a szóvicceket, helyettük lábjegyzetelte őket.

A könyv egy trilógia első darabja, azonban önmagában is kerek egész olvasmány, amely éppen a furcsa szerkesztése miatt és a realizmusa okán lett olyan megosztó mű, hogy sokan nem is fantasy-ként tekintenek rá, hanem a kortárs szépirodalmi regények közé sorolják. Személy szerint nem értem, miért ne lehetne egyszerre zsáner- és magasirodalom, végtére is Tolkienre is rá lehet sütni nyugodtan mindkettőt. Akkor A varázslók miért ne érdemelhetné meg ugyanezt?

Lev Grossman: A varázslók
- Kiadó: Agave Könyvek
- Sorozat: A varázslók-trilógia
- Kiadási év: 2015
- Eredeti cím: The Magicians
- Fordító: Dr. Sámi László
- Oldalszám: 448
- Értékelés: 10/8 raptor

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!