Nem túlzás kijelenteni, hogy a világon mindenki ismeri a horror egyik klasszikus terepét, a kísértetjárta (vagy helyesebben bármilyen természetfeletti vagy -alatti járta) házat és legalább egy alkotást tud kapásból mondani, ami ilyen közegben játszódik. Talán nincs is ennél elcsépeltebb téma a zsáner területén, kiemelkedni viszont relatíve kevés alkotás tud, mint például a Stanley Kubrick által rendezett Ragyogás vagy H. P. Lovecraft Arkhamben játszódó novellái. Jean Ray flamand szerző klasszikusa, az 1943-as Malpertuis, amely nemrégiben jelent meg magyarul Kárhozott istenek címen és amelyből 1971-ben film is készült, szintén ezt járja körül.

Szinte nem létezik olyan díj, ami körül ne pörögne évről-évre a hisztéria, hogy a politika befolyásolja a végeredményt. Bőven elég az idei Oscar-díj legjobb betétdalára, a Glory-ra gondolnunk, amelyet a Selma című filmbe pakoltak bele, holott az Everything is Awesome-nak kellett volna nyernie. Mindig pontosan ugyanez a pampogás megy az sff-irodalom egyik legrangosabb kitüntetése, a Hugo-díj körül, az idei kapcsán is elkezdődött a nyálverés, és nem volt ez másképp tavaly sem, amikor az elsőkönyves Ann Leckie Mellékes igazság című űroperája nyert.

A kortárs fantasy egyik nagy újítása, hogy már ismert és olvasott alapanyagokat, többnyire meséket, mítoszokat öltöztet vadonatúj köntösbe. Elég csak China Miéville Patkánykirályára vagy Neil Gaiman Hó, üveg, alma című novellájára gondolnunk. A magyar zsánerirodalom azonban csak mostanában fogott hozzá a mesék urban fantasyvé tételéhez. Csurgó Csaba tavaly év végén megjelent könyve, a Kukoricza is ezzel játszik el, ráadásul mindezt remekül teszi.

Egy filmmel kapcsolatban nem szeretek hatalmas kinyilatkozásokat tenni, igyekszem kerülni, hogy tételmondatként megfogalmazzam, JÓ vagy ROSSZ. Ez egyfajta saját policy, és mindig tartom is hozzá magam, minden esetben próbálom egy alkotás negatív és pozitív tulajdonságait kidomborítani, aztán ha a mérleg nyelve elbillen, úgy is kiderül a véleményem. A lázadó esetében azonban kénytelen vagyok arcon köpni magam és elveimet, nem tudom mással kezdeni a kritikámat, mint azzal, hogy ez a film ROSSZ! Sőt, BÜNTETNIVALÓAN ROSSZ. Ráadásul nincs benne semmi, amivel kapcsolatban megbocsátóbb lennék, mert egyszerűen ostoba, és a nézőit is annak nézi.

Mostanság a sci-fi irodalmon belül elég nagy divatja lett a szingularitással foglalkozó regényeknek, amelyek az ember és a technológia kapcsolatát boncolgatják. A téma rendkívül érdekes és komplex morális-filozófiai-teológiai hozadékkal bír, amit az írók így vagy úgy, de mindenképpen elővesznek, aztán csak a felszínét karcolják vagy éppenséggel ízekre szaggatják és hemperegnek a levében. Ramez Naam valahol a kettő között van, képzeletbeli lékelőkéssel közelít a kérdéskörhöz, így sikerül egyensúlyt találnia az "agytépően kevés" és a "gyomorforgatóan sok" között.

Vannak szerzők, akiknek a művei olyanok, hogy az ember már attól elégedett, ha nekiállhat olvasni, mert a stílusával megvesz kilóra. Ian McDonald pontosan ilyen szerző a sci-fi berkein belül. Az egy dolog, hogy nyert már egy rakás díjat, a fontos, hogy nem csupán a kritikusok vannak tőle oda meg vissza, hanem a közönség is imádattal fordul felé, méghozzá nem ok nélkül. Most azonban az a kérdés, hogy vajon meg tudta ismételni a viharos sikert a fiatalabbak körében is?

Amikor azt vizsgáljuk, hogy a képregény mennyire átfogó médium, mennyire képes komplex és emberi történeteket átadni, és mennyire tudja kinőni azt a gyereknadrágot, amit az évek és a szülők (irodalom, folyóiratok, stb.) aggattak rá, meglepő, hogy mennyi pozitív választ kapunk. Ezek a képregények, túlnőnek a bugyutának is mondható Lucky Luke-os vagy akármilyen szuperhősös képregény kliséin, hiszen ezek irodalmi alkotások, csak éppen rengeteg kép van bennük és relatíve kevés betű. Mariko és Jilian Tamaki képregénye a This One Summer, az egyik legjobb és legközelibb élményem, amelyre azt tudom mondani, hogy ez KépRegény.

Aki még nem olvasott Greg Egant, nem tudja mi az a hard science-fiction. Lehetnek róla mindenféle tévképzeteink, olyan ősi elemekkel, mint a Heisenberg-féle határozatlansági reláció, de a zsáner nem ilyen. Egan csinálhat bármit, azt úgy teszi, hogy a legfrissebb tudományos kutatásokra támaszkodik, legyen szó akár számítástechnikáról, fizikáról, matematikáról vagy genetikáról.

A művészetek sajátja, hogy egyes témák, karakterek felvetődnek benne újra és újra, úgy nagyjából az idők végezetéig. Nem szabadulunk egykönnyen az untig ismételt Odüsszeia-feldolgozásoktól vagy a Rómeó és Júlia ihletésű csöpögésektől. Jelenkorunk egyik ilyen reneszánszát élő témája nem más, mint Sir Arthur Conan Doyle zsenialitásban felülmúlhatatlan nyomozófigurája, Sherlock Holmes valamint hű segítője és egyben krónikása, Dr. Watson.

A science-fiction irodalom, ahhoz képest, hogy relatíve fiatal, annyira tágas, hogy számolatlanul lehetne sorolni belőle a mára klasszikussá vált darabokat. Ezek közé tartozik Frank Herbert Dűne-ciklusa is, amelynek nem csupán lelkes koppintói akadtak, hanem folytatói is. Cikksorozatunkban nem kisebbet vállalunk, mint a magyarul megjelent Dűne könyvuniverzum teljes egészének bemutatását. Az első rész foglalkozik az eredeti regényekkel. FIGYELEM! A CIKK NEM CSAK NYOMOKBAN TARTALMAZ SPOILEREKET!