Vannak szerzők, akiknek a művei olyanok, hogy az ember már attól elégedett, ha nekiállhat olvasni, mert a stílusával megvesz kilóra. Ian McDonald pontosan ilyen szerző a sci-fi berkein belül. Az egy dolog, hogy nyert már egy rakás díjat, a fontos, hogy nem csupán a kritikusok vannak tőle oda meg vissza, hanem a közönség is imádattal fordul felé, méghozzá nem ok nélkül. Most azonban az a kérdés, hogy vajon meg tudta ismételni a viharos sikert a fiatalabbak körében is?

Fogjunk egy találékony, sőt zseniális srácot, adjunk neki egy lehetetlen küldetést, bolondítsuk meg némi közérthetően elmagyarázott fizikával és húzzunk rá néhány alternatív univerzumot meg valamilyen sci-fi stílt, aminek az utótagja -punk. Mindössze ennyiből épül fel McDonald Magyarországon tavaly megjelent regénye, a Síkvándor. Ami annál meglepőbb, hogy mindez elég is egy igazán pörgős, eseménydús young-adult kötet megírásához. Illetve nem is egy, mivel a könyv csupán az első része az Örökkévaló-sorozatnak, így a nem túl távoli jövőben számolhatunk a folytatások megjelenésével is.

A Londonban élő, körülbelül 13-14 éves Everett Singh apját elrabolják. Ami csak azért furcsa, mert nem atomfizikával foglalkozott, hanem multiverzum-elmélettel, vagyis a párhuzamos univerzumok végtelenjét kutatta. Everett számára azonban hamarosan kiderül, hogy ez nem csupán elméleti játék volt, hanem sikerült átjárót fabrikálni egy univerzumba, ahol Nagy-Britannia arab fennhatóság alatt van. Ez nem egyszerű meló, mivel két párhuzamos világ két Heisenberg-kapujának egymásra kell hangolódnia, mintha egy rádió adója és vevője lennének. A párhuzamos univerzumok közössége Sokaságnak nevezi magát és a mi Földünk az F10 nevet kapja a sorban. Minden ezen túl megtalálható világ alkotja a Seholvégetnemérőt, amelyről Everett apjának sikerült térképet készítenie és elküldenie a fiának. Nem telik el hosszú idő és a fiút üldözni kezdik a számítógépén lévő térképért, szóval nincs más hátra, uccu apu után egy parallel világra, ahol egy léghajó, az Örökkévaló fedélzetén lévő újdonsült barátokkal neki lehet vágni a kalandnak.

Az író remek fantáziával és könnyed kézzel alkotta meg a regény gerincét képező F3 világot, ahol az ipari forradalom hajnalán gőz helyett az elektromosság került felfedezésre (McDonald ezt elektropunknak nevezi el). Nem csupán azt látjuk, hogy bizonyos tekintetben fejlettebb univerzummal van dolgunk, mint a miénk, hanem azt is, hogy sok helyen lemaradásban vannak. Mivel nincs kőolaj- és földgázbányászat, nincs műanyag sem, így például a számítógépeik fémből készült, nehéz és lassú készülékek. Az ugrópisztolyok, léghajók és monumentális épületek ellenére a szerző teljesen hihetővé tudja varázsolni az egész univerzumot. A légjárók népe sajátos szleng formájában beszéli az angolt, amely a fordításnak köszönhetően még érthető is, ráadásként pedig humoros.

A szereplők jóval érdekesebben vannak megírva, mint a Y/A felhozatal karakterei általában véve. Everettel könnyű azonosulni, mivel azt csinálja, amit a gyerekek csinálnak, vagyis táblagépet pötyögtet, focizik és játékkonzolon is játszik, emellett nem afféle messiáskarakter, hanem a saját maga értelmére támaszkodva küzdi végig a megpróbáltatásokat. A főszereplőt segítő lány, Sen pedig rendkívül szerethető és bájos, ráadásul király a házi készítésű, újságkivágásos tarot kártyapaklija. Anastasia Syxsmyth, az Örökkévaló kapitánya pedig remekül megírt, határozott, erős női figura, aki sokkal becsületesebb, mint azt - az impulzív személyisége miatt - bárki gondolná.

Ami a regényt mindezeken túl is élvezetessé teszi, az McDonald stílusa, ugyanis kiváló tónusérzékkel képes keverni az egyes műfaji elemeket. Tudja, mikor pörgesse fel, mikor ültesse le, mikor tegyen bele egy kis misztikumot, mikor humorizáljon és mikor magyarázzon. Ráadásul a magyarázatai tökéletesek. Nem kell oldalakon át érthetetlen kvantummechanikai blablával bajlódni, a szerző egy bekezdésben össze tud foglalni minden egyes teóriát úgy, hogy az érthető legyen 13 éves kortól felfelé.

Nem mehetünk el a könyv hibái mellett sem, amelyek szerencsére eléggé aprócskák. Az író arányérzéke már nem annyira jó, mint a fantáziája. Megközelítőleg a regény harmadánál lépünk csak át a párhuzamos univerzumba, egészen addig itthon megy a kóricálás és a menekülés, márpedig ez a világ nem túl érdekes, ha az embernek még kilencről van tudomása. És ezután szomorú, hogy csak az F3-on időzünk el hosszabban. A második hiba a léghajós témában rejlik. Az Örökkévaló egyszerű zeppelin, legfeljebb elektropunkosabb a hangulata a nanohálóval és hasonlókkal, és ezzel nem is lenne gond, ki ne szeretné a zeppelineket. Ennek ellenére azonban Everett szemszögéből néha élő organizmusként van ábrázolva, amit pedig Scott Westerfeld már megcsinált a három évvel korábbi Leviatánban - méghozzá sokkal jobban (nem nagy SPOILER, de egy repülő bálna azért eléggé horzsol). A harmadik gond pedig akkor jön elő, amikor a szerző nevelni akar, és ez sajnos minden Y/A kötelező eleme. Egy jelenetben Everett és Sen beülnek egy kávézóba, ahol nem szolgálják ki őket, mert légjárók, mire főhősünk elkezd rasszizmust kiabálni. Innen üzenem, kedves Mr. McDonald, hogy ez határozottan nem rasszizmus, amit egyébként az állításával ellentétben még nem küzdött le a mi világunk sem, amúgy próbáljon csak festékes melósgöncökben beülni a Gundelbe és ne lepődjön meg, ha repülve távozik.

Mindent összevetve Ian McDonald remek kis könyvet kanyarintott egyszerű, de fantáziadús alapokból építkezve, amiért jár neki a pacsi. Ennek ellenére sajnos nem tudja utolérni a nem fiataloknak szóló sci-fijeit, vegyük akár A dervisházat, akár a Brasylt (csak mert ezek jelentek meg itthon), de ettől még tűkön ülve várom a folytatást. A Síkvándort elnézve anyagban nem szűkölködik a sorozat, sőt, lesz ez még jobb is.

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló-sorozat, 1.)
Kiadó: GABO Kiadó
Kiadási év: 2014
Eredeti cím: Planesrunner
Fordító: Sziklai István
Oldalszám: 336
Értékelés: 10/6,5 raptor

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!