Harminc év szünet után George Miller újra a vászonra küldte Mad Maxet. Az elmúlt hónapok számtalan előzetese után végre A harag útja teljes hosszában és szélességében is vászonra került itthon is. Bár szerkesztőségünk minden tagja szomorú, hogy nem a cannes-i plázs biztonságos közeléből élvezte végig a világpremiert, még így is elsők között számolhatunk be arról, hogy bizony még az apokalipszis után is történnek érdekes dolgok az ausztrál sivatag poros országútjain.

Mindössze néhány hónapja történt, hogy a kormány, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal körül sűrűsödő kitiltási botrány nyomán egy támadó megölte a NAV egyik dolgozóját, egy másikat pedig súlyosan megsebesített. A minap pedig Kaposváron gyilkoltak meg egy trafikost, amely után felmerült a kérdés, hogy valóban hasznos-e a dohányboltok kirakatának kötelező lefóliázása. Ezek a példák mutatják meg, hogy nem is lehetne aktuálisabb A csepeli kettős gyilkosság című dokumentumfilm, ahol szintén politikai szálak szőtték át két ember tragédiáját.

(Dobpergés) Hölgyeim és Uraim, elérkezett a történelmi pillanat, amelyre mindannyian vártunk! Végre a blogon is összecsap a könyv és a film médiuma, így ismét fenhetjük az érveinket valamely oldal mellett. "A könyv sokkal jobb volt"-ot szajkózók és "A film kevésbé lett vontatott"-ozók, felkészülni, és mehetnek a lózungok! Rudolf Péter nagyköltségvetésű sorozata, a Kossuthkifli vasárnap ért véget a köztévén, így elővettük Fehér Béla 2012-es regényét, hogy mindkettőről kritikát közöljünk. (A Roboraptor blog szerkesztőségének hivatalos álláspontja, hogy a két formátumot külön-külön, mindegyiket a maga kontextusában szabad értelmezni. Ettől függetlenül a cikk célja, hogy rávilágítson az egyes verziók erősségeire és gyengeségeire, így óhatatlanul is úgy tűnhet, hogy az adott művek összehasonlítás áldozataivá válnak.)

Éppen egy napos a Hétköznapi vámpírokról írt kritikám, amiben azt fejtegetem, hogy mennyire nehezen fogadom be a vámpírfilmeket, néhány kivételtől eltekintve. Képzelhetitek mit okozott, amikor megtudtam, hogy egy iráni vámpírfilmről kell írjak. Mégis, kellemes csalódást okozott a Csadoros vérszívó.

Jövő héten mutatják be hazánkban is a Hétköznapi Vámpírok című új-zélandi, dokumentarista vígjátékot. Nekünk már volt szerencsénk látni és hadd éljek a klasszikus médiaközhellyel: "Ha csak egy filmet néznél meg..." Szóval ez mindenkinek kötelező, kiváltképp azoknak akik nem szeretik a vámpírfilmeket!

Nem túlzás kijelenteni, hogy a világon mindenki ismeri a horror egyik klasszikus terepét, a kísértetjárta (vagy helyesebben bármilyen természetfeletti vagy -alatti járta) házat és legalább egy alkotást tud kapásból mondani, ami ilyen közegben játszódik. Talán nincs is ennél elcsépeltebb téma a zsáner területén, kiemelkedni viszont relatíve kevés alkotás tud, mint például a Stanley Kubrick által rendezett Ragyogás vagy H. P. Lovecraft Arkhamben játszódó novellái. Jean Ray flamand szerző klasszikusa, az 1943-as Malpertuis, amely nemrégiben jelent meg magyarul Kárhozott istenek címen és amelyből 1971-ben film is készült, szintén ezt járja körül.

Nem is tudom hol kezdjem… Ez valami zseniális volt. Nagyon régóta vártam, és nagyon féltem tőle, hogy el fogják cseszni. Nem cseszték el. Sőt: minden várakozásomat felülmúlta. A Netflixen egyben megtekinthető Daredevil-sorozat, az eddigi legjobb képregényes tévésorozat – és ezt úgy értem, hogy köröket ver az összes jelenleg futó riválisára. Persze azért messze nem tökéletes a cucc, de a maga 13 részével olyan, mint egyfajta képregénykokain, az fix. De miben más, illetve bizonyos esetekben miben több mint mondjuk a Daredevil-film, avagy az éppen futó Arrow és Agent Carter szériák? A rövid válasz az, hogy nincs elbaszva, a hosszabb választ pedig hajtás után olvashatjátok.

A Lazarus hatás az a fajta horrorfilm, ahol ha a vásznon nem is, a nézőtéren patakokban fog folyni a vér. Minél tovább nézzük, annál több bőrt nyúzunk le az arcunkról (vagy a szomszédunkéról). Nem azért mert annyira rossz a film. Nem. Töménytelen lehetőség van arra, hogy ez egy jól működő, szórakoztató, (okos!) film legyen. Aztán megkajtuk ”ezt”… és még Olivia Wilde sem szexel benne.  

Kétségtelen, hogy Charles Chaplin a némafilm császára Buster Keaton mellett. A színész az ötvenes években Svájcba kényszerült költözni, halála is itt érte 1977-ben. Xavier Beauvois, az Emberek és Istenek című filmjével elhíresült rendező legújabb filmje a kisemberek káoszáról, a bevándorlók kínkeserves életéről mesél egy megtörtént esemény alapján, miszerint két fiatalember váltságdíjat remélve ellopja Chaplin koporsóját. 

Mindegy, hogy régi vagy új, egérrágta vagy bontatlan, padlásszagú vagy nyomdafesték illatú, fából készült vagy villanyáramból, a könyv jó dolog. Jó érzés kézbe venni, jó érzés megszagolni, belelapozni, megnézni a képeket (már ha vannak), pár mondat erejéig beleolvasni, vagy teljes egészében elspoilerezni a végét saját magunknak. És most kiderült, hogy a könyvet csupán nézni és róla gondolkodni szintén jó.