Harminc év szünet után George Miller újra a vászonra küldte Mad Maxet. Az elmúlt hónapok számtalan előzetese után végre A harag útja teljes hosszában és szélességében is vászonra került itthon is. Bár szerkesztőségünk minden tagja szomorú, hogy nem a cannes-i plázs biztonságos közeléből élvezte végig a világpremiert, még így is elsők között számolhatunk be arról, hogy bizony még az apokalipszis után is történnek érdekes dolgok az ausztrál sivatag poros országútjain.

1979-ben George Miller egy azóta kultkiussá vált szériát kezdett Mad Max című filmjével. Az amúgy erősen B-szériás elemekből építkező film minden bizonnyal azért futhatott be azóta ekkora karriert, mert számos elemében mert újszerű lenni. Egy amúgy egyszerű cselekményszálon futtatott bosszútörténetet helyezett némileg posztapokaliptikus környezetbe és kilökte az ausztrál sivatag országútjainak kietlen és szikkadt bitumenjére, ahol a benzin és a kegyetlen brutalitás kéz a kézben uralkodnak. Az akkor még nagyon fiatal és szintén nagyon ausztrál Mel Gibson pedig elindulhatott hollywoodi karriert építeni. Sajnálatos módon Mad Max kultikus figurája nem élte túl a 80-as éveket. Az 1981-es folytatás még nagyon erősen tartotta a szintet, bizonyos szemszögből még emelt is rajta, de a már erősen amerikai kézivezérlésű harmadik rész, mind anyagilag, mind erkölcsileg hatalmas buktának bizonyult.

Ironikus módon idén, 2015-ben, harminc év elteltével pont  Hollywood új, folytatásokban és rebootokban tobzódó ötlettelenségszériája kellett ahhoz, hogy a vénülő George Miller igazán újra elemébe kerüljön és egy leporolt ötlettel leiskolázza a teljes nyugati-parti filmkészítést. A Mad Max legújabb részét, A harag útját ugyanis messzemenően nem csak a neve és valami ködös videótékás retrófíling viszi el a hátán. Én személy szerint nem is tekinteném klasszikus folytatásnak, de még rebootnak sem, valahol a kettő között egyensúlyoz. Számos utalás történik az előző részek eseményeire, de azok pontos ismerete nélkül is képes végig szórakoztató és érthető maradni.A címszerepet – az azóta szintén teljes érdektelenségben fuldokló – Mel Gibsontól Tom Hardy örökölte meg, nem csupán testben, de lélekben is új tartalmakkal töltve meg a karaktert. 

A cselekmény igazából annyira nem is érdekes – nem is spoilerezni vagyok itt –, van megint sivatag, félnomád életet élő steampunk gonoszok és brutális erejű benzinzabáló gépszörnyek, na meg a posztapokaliptikus világ és az elkerülhetetlen bosszúhadjárat. Továbbra is a történet farvizén maradva, számomra a film leginkább becsületre méltó tulajdonsága, hogy bár maximális precizitással követi az amerikai, műfajfilmes forgatókönyvírás szabályait és percről percre lehet benne felismerni bevett fordulatokat, mégsem válik egyetlen pillanatra sem kiszámíthatóvá. A film hajtóerejét pont az szolgáltatja, hogy végig nagyon nagyon sűrű, de érthető és követhető marad. Mire a néző elkezdene bármilyen lényegtelen kérdésen lamentálni, újra kap egy olyan apró részletet, amire telivigyorral csodálkozhat rá. Egy jól eltalát forgatókönyves fordulatra egy vizuális geg válaszol, majd pedig egy színész művel olyat, amitől száj tátva marad és egy percre sem kezdünk el unatkozni. Lényegében váltórendszerben dolgoztatja meg a néző agyterületeit. Ez a sűrűség elsőre egyébként fárasztó lehetne, és az előzetesek alapján ijesztőnek tűnt a folyamatosnak tűnő vadulás, szerencsére Millernek eszébe jutott időnként jól eső szüneteket is beiktatni.

A rendező sok esetben jól bánik a pátosszal és szinte képen röhögi vele a nézőt. Többször előfordult a film nézése közben, hogy már fogtam volna fejem, de ekkor akár szó szerint fejbe lövik az egészet és nem várt irányba indul tovább a sztori. Max álomflessei is sűrűn válhattak volna didaktikussá, de szerencsére mindig kiderül, hogy azoknak van dramaturigiai jelentősége és ötletesen ivódnak a film szövetébe. Ha azonban negatívumot kell említenem, sajnos ez a szelemmesség nem minden esetben jelenik meg, néha még így is azt éreztem, hogy az alkotóknak hozniuk kellett a Warner tesvérektől elvárt kötelezőt.

Másik komoly amerikai filmes rákfene szokott lenni, ha egy film a szórakoztatás primer körein túl valami társadalmi üzenetet is próbál átnyomni, azt nagyon komoly didaktikussággal teszi. A harag útja viszont ebben a szegmensben is megállja a helyét, a családon belüli erőszakra és hímsovonizmusra tett utalásrendszer nem él billogszerű külön életet a történet hátán, hanem finoman szövi át azt, egy pillanatra sem válik mondvacsinálttá.

Az eddigi Mad Max filmektől eltérően a történet nem csak a címszereplő karakterére épít, már az elejefőcímben is egy szintre emelkedik vele a félkezű amazon, Furiosa karatere, akit a nem csak mindig csodálatos, de szerintem elképesztően tehetséges Charlize Theron személyesít meg. Egyébként, szerencsére a színészek sincsenek benne túlhasználva, a nézőknek folyamatosan az az érzése, hogy a cselekményvezetés, a látvány és a színészi játék is tökéletes összhangban van egymással, a különböző szegmensek egyáltalán nem tehénkednek rá a másikra. Egyik színész sem az Oscar-díjért harcol könnyes szemekkel és a rendező is pontosan tudja, hogy egy hatalmas robbanás helyett hol kell egy rövid közelit bevágni. A Nicholas Hoult által alakított Nux fordulatos karakterfejlődése hosszabb távon is emlékezetes pillanatokkal szolgál. Említésre méltó még a töménytelen mennyiségű gonosz karakter és a mellékszereplők használata is. Minden szereplőnek végletesen precízen kidolgozott háttérsztorija van és ezeket szerencsére sikerült a lehető legegyszerűbb gesztusokkal a nézők tudtára juttatni. Összképben pontosan annyit és úgy adnak, amennyi feltétlenül szükséges, ők az ábrázolt világ őrületét hivatottak képviselni. 

És ha már a film világa, mert ugye mégiscsak egy látványfilmről, hovatovább nyári blockbusterről beszélünk. Elképesztő ugyan, de itt is az arányosságé a főszerep. Az épített díszletek és a kompjúter animált részek szervesen kötődnek össze, igazából nem tudnám pontosan megmondani, hol és milyen technikával készült képkockákat látok éppen magam előtt. Minden snittnek jelentősége és egyedisége van, ami kétségkívül nehéz feladat lehet, hiszen a játékidő 80%-át autókról leeső punkok és robbanások töltik ki. A végig fenttartott őrületes tempó természetesen szó szerint is megjelenik a filmben. Egy átlagos autós filmben a járgányok ugyan fontos kellékként jelennek meg, de itt játéktérré, szerves, mozgó, dübörgő díszletté változnak át, melyeket az alkotók maximálisan ki is használnak.

A fentebb leírtak önmagukban egyébként nem érnének semmit. Michael Bayről is mindig elismerem, hogy nem csak szimplán buszokat robbantgat, hanem azokat a detonációkat jól is tudja felvenni, de a korrekt iparosmunka szintjén ritkán sikerül ezzel túljutnia. Miller mesterségbeli tudása mellett az az igazán lenyűgöző, hogy végig virít a filmből, hogy az alkotók nagyon élvezték, amit csináltak, és munka közben nem csak a dellát pörgették lelki szemeik előtt. A harag útja nem csak egy nagyon vad, túlpörgetett, velőtrázó, izgalmas és aprólékos nyári mozi, hanem letéteményese annak, hogy még stúdiórendszerben is előfordulhat olyan, hogy a filmeket valódi emberek készítik, valódi embereknek. Végre elkészült egy olyan film, ami sikeresen hozza gyermekkorom kultikus kalandfilmjeinek élményvilágát, mindezt pedig 2015-höz méltó technikai színvonalon és tempóban képes vászonra repíteni.

Mad Max – A harag útja (Mad Max: Fury Road). Színes, magyarul beszélő, ausztrál akciófilm, 130 perc, 2015
Rendezte: George Miller
Szereplők: Tom Hardy (Max Rockatansky), Charlize Theron (Furiosa), Zoë Kravitz (Toast), Nicholas Hoult (Nux), Nathan Jones (Rictus Erectus)
Értékelés: 10/10 raptor

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!