Jövő héten mutatják be hazánkban is a Hétköznapi Vámpírok című új-zélandi, dokumentarista vígjátékot. Nekünk már volt szerencsénk látni és hadd éljek a klasszikus médiaközhellyel: "Ha csak egy filmet néznél meg..." Szóval ez mindenkinek kötelező, kiváltképp azoknak akik nem szeretik a vámpírfilmeket!

Szerintem a vámpírfilmeken kívül csak egy műfajt szeretek kevésbé: a vígjátékot. Persze ez így nem teljesen igaz, hiszen Az interjú a vámpírral, Coppola Draculája vagy a Kevin Smith bármelyik filmje a mai napig nagy kedvenc. Viszont mégis érzek magamban valami feszült idegességet mikor vérszívó arisztokraták kéjelegnek szűzlányokkal és minden nagyon para, sexy és dekadens. A vámpír mint rémalak a századfordulón kezdte el rémisztgetni a kor olvasni tudó rétegét. Kétségtelen, hogy Bram Stoker Draculája alapkőletétel volt a horror műfaján belül, méghozzá azért mert egy nagyon is vonzó monstrumot tudott megalkotni, akiben az elfojtott szexualitás izgalma az áhított gazdagság és az elszigetelt elérhetetlenség és halhatatlanság egyaránt összpontosult. Ki ne akarna örök életet élni, meg egy csomót dugni? Na jó, vért kell szívni az életben maradáshoz, lehetetlen normálisan megborotválkozni mert nincsen tükörképünk, tengerparton csajozás 40 fokban szóba sem jöhet hiszen szénné égünk. Ezüst ékszerek viselete szintén nem játszik a bőrirritáció miatt, nem beszélve az esetlegesen felbukkanó vámpírvadászokról. Szóval nem könnyű ez na! Valahogy a vámpírfilmek soha nem foglalkoznak ezekkel az igazán égető problémákkal, ráadásul lehetünk akármilyen szexik és halálosan vonzak, mit sem ér az egész, ha nincs kivel megosztani a mindennapi ügyes-bajos dolgainkat. Ami akár a porszívózás is lehet! Gyorstalpaló vámpirológiából a videóban:

A Hétköznapi vámpírok egyik legnagyobb erénye amellett, hogy a fenti kérdéseket roppant szórakoztatóan járja körül, hogy úgy tart görbetükröt folyamatosan az egész műfajnak, hogy az is pontosan érteni fogja, aki csak hallomásból ismeri a vámpírizmust. A történet szerint a négy agglegény vámpír közös albérletében kezd el filmezni egy filmes stáb, hogy bemutassák miként is él a 21. században egy 8000, egy 800, egy 400 és 200 valahány éves vérszívó.

A film alapvető filozófiája egyébként jó értelemben vett nosztalgikus élményt kelt nézőiben. Nem az elmúlt 15 évben oly gyakori mainstream Twilight, True Blood, Penge és társaihoz hasonló menő, cool és bőrszerkós, tetovált, már-már cyberpunk vámpírokat mutat be. Nem-nem! A film több helyen megidézi a Stoker-féle eredeti vámpírkoncepciót és rögtön a film elején egyetlen snitt erejéig kikacsint a már fentebb említett Coppola-féle Draculára is. Nem beszélve a civilben nagyon sármos, a filmben viszont Nosferatura maszkírozott Petyr nevű ősvámpírról.

A film lendületét a négy vámpírnak köszönhetjük. Dinamikájuk miatt fogunk végigröhögni másfél órát, hihetetlen szórakoztatóan vannak megírva! Vladislav egyértelműen egy magát draculai magasságokba képzelő igazán dekadens és büszke vámpír. Viago egy tizennyolcadik századból szabadult nemes, finom lelkű szerelmes típus, aki tyúkanyóként igyekszik terelgetni barátait és újra felfedezni az igaz és őszinte szerelmet! Deacon az egykori kísérleti náci-vámpír osztag exkatonája nem sokat változott a második világháború óta: egy seggfej, ugyan már nem náci, de seggfej. Petyr pedig – ahogy említettük – egyértelműen egy Nosferatu-klón, aki borzasztó külseje ellenére a legszerethetőbb tagja a csapatnak. Hozzájuk csatlakozik Nick, a rakoncátlan, büszke fiatal, aki egyelőre csak ismerkedik új életével. Fel is vet a film egy generation gap-szintű problémát a több száz éves vámpírok és Nick között, amely egyébként később elég durva dolgokban eszkalálódik. Vérhányás, belezés, vérszívás, erotika! És ami a legkeményebb: BATFIGHT! Alant a film teljes soundtrack-je meghallgatható. Szintén kötelező!

A film egyébként elég kis költségvetésből készült mindössze 1.8 millió dollárból, ami egyáltalán nem látszik meg rajta, mert minden akció és látványelem igényesen kivitelezett és visszafogott. Talán azért volt rám ilyen nagy hatással, mert végre valahára olyan közel hozza a vámpírizmust a mindennapokhoz, annak minden abszurditásával, hogy tényleg azt érezzük: ezek pont ugyanolyan emberek mint mi! Bizonyos értelemben legalábbis. Nem csak a hétköznapokkal küzdenek, de a szerelemmel, a lakbérrel, az étkezéssel és a házimunkával meg a hülye vérfarkasokkal! A filmben feltűnik ugyanis néhány vérfarkas, lidérc és halandó, akik csak úgy jófejségből cimborálnak a vérszívóinkkal de szerencsére elég komoly szerepük is van a filmben A film végén lévő igazán erős vérfarkas-vámpír harc pedig úgy teszi fel az i-re a pontot, hogy közben még egy csöppet meg is hatódunk ezeknek a varázslatos lényeknek a tulajdonképpeni esendőségén! 

A Hétköznapi vámpírok egy igazán ízléses darab. Kötelező! Mellékesen jegyet lehet nyerni nálunk a jövőhét szerdai premierre: itt!

Hétköznapi vámpírok (What We Do in the Shadows, 2014) – színes, új-zélandi, horror-vígjáték 88 perc

- Értékelés: 10/10 raptor
- Rendező: Jemaine Clement, Taika Waititi
- Szereplők: Taika Waititi, Jemaine Clement, Jonathan Brugh, Cori Gonzalez-Macuer

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!