Éppen egy napos a Hétköznapi vámpírokról írt kritikám, amiben azt fejtegetem, hogy mennyire nehezen fogadom be a vámpírfilmeket, néhány kivételtől eltekintve. Képzelhetitek mit okozott, amikor megtudtam, hogy egy iráni vámpírfilmről kell írjak. Mégis, kellemes csalódást okozott a Csadoros vérszívó.

Hajdu Szabolcs az a szomorú sorsú magyar rendező, akinek tehetségét ugyan sem a szakma, sem a mozinézők nem vitatják, mégis szinte minden egyes filmjének elkészülte egy-egy robinzonád. A Macerás ügyek, a Tamara, a Fehér Tenyér, az Off-Hollywood és a Bibliotheque Pascal mind-mind olyan filmek, amik bizonyítják Hajdu Szabolcs kivételes írói és rendezői zsenijét, ám külső szemmel érthetetlen miért nem termékenyebb a 42 éves direktor. Az indok egyszerű, rémisztő és akut. Hajdu állandó szélmalomharcot vív az aktuális pénzosztó szervezetekkel, hívják azt MMKA-nak, Emberi Erőforrások Minisztériumának vagy Magyar Nemzeti Filmalapnak. De amíg legutóbbi filmje, a Biblioteque Pascal is valahogyan csak-csak elkészült hosszas vajúdás után (és milyen remek alkotás lett!), addig a Délibábból egyszerűen hiányzik az, ami egy filmet hajduszabissá tesz.

Volt egyszer egy Vadnyugat (Once Upon a Time in the West, 1968): a 20. századi amerikai és olasz filmgyártás királykategóriájának: a western műfajának halhatatlan alapműve. Szó se róla: enyhén szólva is ironikus az, hogy a nyugati cowboy-kultúra hőseinek és banditáinak meséit megéneklő számtalan alkotás közül, éppen az egyik "spagettiwestern" az, melyet röpke 46 év távlatából is a zsáner netovábbjaként tart számon a világ. A Hét tényező sorozat harmadik részében újfent egy jóféle beutalót nyertek mindazok a lényegi elemek és attribútumok, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az egyfelől abszolúte klasszikusként számon tartott, másfelől pedig hallatlanul mesteri Sergio Leone-filmet.