Volt egyszer egy Vadnyugat (Once Upon a Time in the West, 1968): a 20. századi amerikai és olasz filmgyártás királykategóriájának: a western műfajának halhatatlan alapműve. Szó se róla: enyhén szólva is ironikus az, hogy a nyugati cowboy-kultúra hőseinek és banditáinak meséit megéneklő számtalan alkotás közül, éppen az egyik "spagettiwestern" az, melyet röpke 46 év távlatából is a zsáner netovábbjaként tart számon a világ. A Hét tényező sorozat harmadik részében újfent egy jóféle beutalót nyertek mindazok a lényegi elemek és attribútumok, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az egyfelől abszolúte klasszikusként számon tartott, másfelől pedig hallatlanul mesteri Sergio Leone-filmet.

Ezúttal is mint mindig, a bibliai Genezis könyvében megírtakat követjük: az Úr ugyebár hat nap alatt teremté meg a világot, majdan a hetedik napon megpihené és sziesztázá vala. Ekképpen mi magunk is hat alkotóelemet boncolgatunk, majdan legvégső hetedikként magát a koncepciót, amely a filmet a mesterművek közé emelte. Mindezen esszenciális tényezők a műben való felfedezhetőségük nyomán hozzájárulnak ahhoz, hogy miután Sergio Leone és stábja elkészültek a komplett művel, a rendező akkor végignézte és „látá, hogy mindezzel egy mitikus és letűnt kornak állítanak emlékművet”.

1. Az atmoszféra

A western műfaja, amely eredetileg az Egyesült Államokból indult világhódító útjára az 1930-as évek végén, pár évtized leforgása alatt a nemzetközi filmgyártás egyik domináns zsánerévé nőtte ki magát. Voltaképpen az '50-es évektől számítva, az ugyancsak virágzó háborús eposzokkal karöltve, az amerikai és később az olasz westernek uralták a filmipart, méghozzá egészen az 1970-es évtized végéig. Ebben az a legérdekesebb, hogy míg a westerneknek Hollywoodban már a '60-as évek végétől kezdve leáldozóba halványult a csillaga, addig az olasz spagettiwesternek épp ellenkezőleg: ugyanezen időszakban kezdtek csak felvirágozni. Hogy mégis miért beszélek itt és most minderről? Nos azért, mert ha valami mindenkoron alapjaiban határozta meg ezt a műfajt, akkor az a hamisítatlan vadnyugati életérzés és annak atmoszférája (illetve ennek a visszaadása filmen). Márpedig ebben a Volt egyszer egy Vadnyugat bizonyult a legerősebbnek: nem véletlenül tartják azt sokan, hogy ez a valaha készült legkiválóbb western. A Sergio Leone stílusára eleve jellemző hosszú, az élet lassú folyását remekül érzékeltető snittek, ha lehet ebben az alkotásában még terjengősebbek (gondoljunk csak a vonatállomásos nyitójelenetre). Az egésznek az  igazi varázsát pedig az alkalomadtán felgyorsuló események (értsd: a pisztoly-párbajok) adják, mely révén a western ezen sajátosságával messze elüt minden más egyéb műfajtól. A tempó váltakozásai és a korabeli élet hiteles ábrázolása, meg persze a lövöldözések teszik jellegzetessé.

2. A Harmonika-Frank-Jill szekvencia

Természetesen nem véletlenül utaltam már fentebb is a hosszú nyitójelenetre, amelynél tulajdonképpen csak egy nagyobb terjedelmű része különb védjegye még a Vadnyugatnak: a 3 központi karaktert bemutató periódus. Ezt gyakorlatilag Harmonika megérkezésétől kezdve, Jill-nek a semmi közepén található krimóig történő elfuvarozásáig számítjuk. A mintegy 20 percet felölelő fázisban magukról a figurákról ugyan sokat nem, de a történetben betöltött szerepkörükről, úgy mint a "névtelen, hallgatag antihős", a "könyörtelen, bandavezér gonosztevő" és a "volt prosti, aki egy szebb élet reményében érkezett". A három egyenként is lehengerlő "intro" rendkívülisége ugyanakkor elsősorban nem is a szereplőkben, hanem a velük társított fő zenei témák egymást követő bemutatkozásában rejlik. Hiszen mi más is számít a film talán minden egyéb tényezőnél relevánsabb ismertetőjegyének, mint a zenéje? A szóban forgó párosítások, azaz a főszereplők feltűnése a hozzájuk tartozó vezérmotívumok felcsendülésével, hovatovább mindezek ötvözete, utóbb nem csupán egy egyedülálló nyitányt adnak a darabnak, de messzemenően meg is határozzák azt. Maga a Vadnyugat az ilyesfajta vezérmotívum-elvű karakterábrázolásával, a technika egyik korabeli filmes úttörőjének tekinthető, amellyel egyszersmind már akkor hatást gyakorolt a hasonló, különböző hősökkel operáló alkotásokra.

3. A McBain-kölyök és a fantomok

Nos igen: ha már egyszer a nyitószekvencia volt az imént a téma, akkor nem is következhet más, mint az azt létrehozó 3 "alkotójelenet" legkimagaslóbbja: a "Frank és társai" kompánia színre lépése. Velük szemben pedig egyes-egyedül a tehetetlen, a pillanat törtrésze alatt megárvult kis McBain-gyerek áll. Véleményem szerint ha létezik minden kétséget kizáróan elsöprő erejű jelenet a 20. századi nemzetközi filmgyártásból, akkor ez az. Merthogy nem elég az a kegyetlen kontraszt, amelyet a Frank-ék által legyilkolt McBain-család utolsó tagjaként hátramaradó, ártatlan ifjú és maguk a banditák teremtenek... De a komplett szcéna fényképezése, onnantól fogva, hogy a kis srác kiszalad és meglátja a halott apját és testvéreit, továbbá a semmiből afféle démonok gyanánt előtűnő alakokat, a tetejébe mindez a lebilincselő zenével kombinálva: utánozhatatlan. Egy filmtörténeti gyöngyszem ez a jelenet, a maga komplexitásával. Azzal, hogy egyszerre tud paradox módon letaglózó és felemelő is lenni. Azzal, hogy ott rejlik benne a könyörületet nem ismerő gonoszság és mégis leírhatatlanul gyönyörű az egész. Hatását (jóllehet meglepő módon) nem is magyar, hanem angol szóval lehet a legpontosabban leírni: ez a Romantika korstílus irodalmából és költészetéből egyaránt ismeretes sublime (szó szerint: fenséges), ami annyit tesz, hogy egy jelenség, amely pompázatos és irtózatos is egyben. Ez a rész is ilyen.

4. A karakter-kvartett

A Volt egyszer egy Vadnyugat esetében a 4 főszereplő egyéniségeinek sokoldalúsága, illetőleg az általuk a filmben létrejövő "síkidom négy csúcsa" teszik még a korábbi tényezők mellett nemkülönben érdekessé és eredetivé a művet. Amennyiben a nagy kvartett; azaz Harmonika (Charles Bronson), Frank (Henry Fonda), Jill (Claudia Cardinale) és Cheyenne (Jason Robards) elemzésére adjuk a fejünket, úgy az elsődleges konklúzió amit levonhatunk, az az lesz, hogy a sötétlelkű Frank-et leszámítva ők egytől-egyig antihősök. Karaktereik mindegyike kétes és ködös múlttal rendelkezik, amelyben nagy mértékben fordulnak elő vétkek is. Még ha némelyikük "tisztábbnak" is hat a többieknél, úgy mint Jill és/vagy Harmonika, a cselekmény során azért lépten-nyomon kiviláglik, hogy távolról sem feddhetetlen jellemek. Mivelhogy míg a névtelenségbe burkolózó előbbi, jóllehet mindannyiuknál közelebb áll a "hős" fogalmához, mégis egy gyilkolni sosem rest, látszólag szenvtelen alak, akit csupán a bosszúvágy hajt (egy Bronson-karakter esetében ez már-már természetes). A másik, Jill noha ugyan szépsége és megjátszott ártatlansága révén "ártalmatlannak" tűnik, ámde miként az a filmből is kiderül: korábban örömlány volt és a túlélésért csaknem bármire képes. A pozitívabb hármasból fennmaradó Cheyenne pedig bár egy igazán szimpatikus, humoros figura, mégis tudvalevő róla, hogy hírhedt bandita és már több emberrel is végzett "karrierje" során. Végezetül pedig moralitási szempontból leghátul kullog az a Frank, akinek kvázi az irgalmatlanság az életfilozófiája. Nem véletlenül vadássza őt Harmonika sem, már egy jó ideje...

5. A zene

A zene, ami egyet jelent Ennio Morricone-val. A jelenleg már 85 éves élő legenda, akit John Williams mellett a múlt évszázad második felének legnagyobb zeneszerző géniuszaként könyvelhetünk el. Számos emlékezetes munkája és kardinális melódiája között pedig kiemelkedő pozíciót foglal el a Vadnyugat hanganyaga, amelyben három felülmúlhatatlan téma is akad. Ezeknek egyike a fenti videó alatt is hallható, hátborzongatóan csodálatos "Once Upon a Time in the West", amely egyszerre a vezérmotívuma Jill karakterének, és főtémája is a filmnek. Igaz ugyan, hogy ez a többfunkcióssága "hivatalosan" nincsen és soha nem is lett megfogalmazva, de ettől függetlenül általánosságban ez a vélekedés róla. Ha már egyszer a vezérmotívum-elvűség ilyen nagy szerepet játszik a filmben, akkor a másik legnyilvánvalóbb eset Harmonikáé, és a már címében is hozzá kapcsolódó "Man with a Harmonica" tételé, ami ugyancsak az egyik abszolút védjegye a műnek. Ennek esete nem is kérdéses és/vagy komplikáltabb, mint a már taglalt főtémáé. Ugyanakkor, a film nyitószekvenciájában is felcsendülő harmadik legnívósabb dallam példája már különösebb. Tudniillik a A McBain-kölyök és a fantomok bekezdésben általam már firtatott jelenet aláfestéséről van szó, amely ugyan a filmbeli alkalmazása révén a harmadik legfontosabb karakter; azaz Frank saját motívumának (is) tekinthető, azonban eredendően önmagában hordozza a Harmonika-téma motívumát is. Ennek dacára mint önálló zenei felvétel, nem létezik. Ez úgy lehetséges, hogy az 1972-ben kiadott soundtrack-en ez a dallam és a markáns harmonikás betét, egy ugyanazon szerzeményt alkotnak. Mind a mai napig. Hiába is hangzanak el a filmben külön-külön is, ennek ellenére ez így van. Hogy titkon mit is jelent mindez? Nos azt, ami a Vadnyugat cselekményéből is kiderül, azaz, hogy Harmonika és Frank valójában egyetlen egységet képeznek: ők az érme két oldala a történetben.

6. A párbaj

Harmonika és Frank tehát két ellenpólust testesítenek meg (öltözékük szimpla színvilága is ezért teljesen ellentétes), így utóbb értelemszerűen az ő közelgő epikusan tálalt "összecsapásukra" van kihegyezve a sztori is. Természetesen ott van még körítésnek Jill és Cheyenne, akik kölcsönösen árnyalják és színesítik a képet. Ettől függetlenül a film mégsem őróluk szól (még Claudia Cardinale hangsúlyos és jelentős játékidővel bíró szerepének dacára sem), hanem erről a két férfiúról, akik egyszersmind egymás végzetét is  jelentik. Ennek eredményeképpen alakulnak úgy az események (és példának okáért Harmonika is emiatt segít Frank-nek életben maradni a saját embereivel szemben...), hogy aztán végül létrejöhessen a várva várt párbaj. A teátrális egymás körül keringőzést, illetve a Harmonika motivációját valahára felfedő flashback-eket egyaránt tartalmazó hosszú szcéna, mind a Sergio Leone direktort és Tonino Delli Colli operatőrt dicsérő briliáns fényképezéséért (a háttérben látható bámulatos táj helyszínéül egy spanyol vidék szolgált), mind a már tárgyalt zenéjéért is szerfelett emlékezetes. Na és hát igen: visszakanyarodva a zenéhez, a jelenet aláfestésekor szóló tétel pontosan ugyanaz a része a Morricone által a filmhez komponált "Man with a Harmonica" egészének, amely Frank (és galerije) első feltűnésekor szólt. Utóbb pedig ez és a muzsika korábbi alkalmazása, az alkotók (de főként a zeneszerző nagymester) egy kifejezetten kreatív megoldását példázza. Ugyanis a melódiának a párbaj képsoraival történő összekapcsolásával, a cselekmény során a készítők első ízben reflektálnak direkt módon arra a mindvégig a háttérben lappangó benyomásra, miszerint Harmonika és Frank lényegében szimbólumok: egy sejtelmes egyenlet alfája és ómegája.

7. A koncepció

Valahol módfelett ironikus az, hogy a minden idők legkitűnőbb westernjeként számon tartott Volt egyszer egy Vadnyugatot nemhogy olaszok csinálták meg, de Spanyolországban forgatták azt, ráadásul az amerikai cowboy kultúra végkorának kezdetéről. Már csak azért is frappáns mindez, mert jó fél évezreddel korábban a conquistadorok is (részben) éppen Spanyolhonból keltek útra az új világ felé... Utóbb aztán ennek a bizonyos új világnak és a formálódó saját történelmének talán legemblematikusabb korszakává vált az, amelyről a bejegyzésben elemzett film is szól. Ámde a Vadnyugat már csak attitűdjéből fakadóan is kilóg a sorból, a zsáner alkotásait illetően: hiszen ez a darab konkrétan a többé már nem létező hősökről és az éra letűnéséről mesél. Nem véletlenül utal erre a címe is. A két központi figura: Harmonika és Frank és az ő epikus párviadaluk mintegy az utolsó pozitív és negatív hős megütközése kerül bemutatásra a műben. Ezt követően már az egyre terjedő vasúthálózat és a modernitás beköszöntével a hozzájuk hasonló, korábbi nagy formátumú hőstípusok mind-mind eltünedeznek. Magyarán az sem meglepő tehát, hogy immáron Harmonika sem egy, a műfaj hőskorában készült jenki westernekre és azok főszereplőire jellemző nemes lélek. A klasszikus koncepciója tehát az, hogy egy szép napon minden nagy periódus véget ér, és miután így van, ezért illik attól stílusosan, látványosan búcsúzni.

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!