Mindegy, hogy régi vagy új, egérrágta vagy bontatlan, padlásszagú vagy nyomdafesték illatú, fából készült vagy villanyáramból, a könyv jó dolog. Jó érzés kézbe venni, jó érzés megszagolni, belelapozni, megnézni a képeket (már ha vannak), pár mondat erejéig beleolvasni, vagy teljes egészében elspoilerezni a végét saját magunknak. És most kiderült, hogy a könyvet csupán nézni és róla gondolkodni szintén jó.

Sorozatunk első részében bepillantást nyertünk a műfaj eredetébe, történelmi és irodalmi vonatkozásaiba valamint a híres/hírhedt George A. Romero egy-két korai darabjára is ránéztünk. Ebben a részben megvizsgáljuk a zombiapokalipszis fogalmát és körül járjuk, hogy milyen két ős-archetípus mutatkozik meg ezekben az apokalipszist vizionáló feldolgozásokban.

Az a keserű igazság, hogy Ridley Scott ezt a filmet nagyon eltolta. Nem kicsit, nagyon. Olyannyira, hogy még a mester hozzám hasonló tisztelői is csak álmélkodni és sűrűn sopánkodni fognak majd az alkotást nézve, miután az nem egyszerűen több sebből vérzik, de úgy rossz, ahogy van. Utólag azt kell mondanom, hogy az Exodus, ez a biblikus bóvli oly módon fog bevonulni a filmtörténelembe, mint a 2014-es év egyik legvárósabb ígérete, ami végül a legepikusabb melléfogásnak bizonyult. Kapkodó, elnagyolt történetvezetés, bűnrossz dialógusok és halovány, jóformán a nullával egyenlő harci jelenetek: ez az Istenek és királyok, amit most jól szétcincálunk.

Múlt héten szentesítést kaptak a Vatikánban az ördögűzők. 250 ember dolgozik világszerte 30 országban (ha jól tudom, itthon is működik egy hivatásos ördögűző). Megmagyarázhatatlan esetek és a természetfeletti ismeretlensége remek alapanyagul szolgált a filmvilágnak. Ördögűzős filmek tömkelege készült már el, köztük Az ördögűző, A rítus, illetve az Ördögűzés Emily Rose üdvéért stb. Az utóbbi film rendezője Scott Derrickson újra a primer gonoszság kutatására adta a fejét, legújabb filmje, a Távozz tőlem, Sátán! kifordult végtagok, óriási sikolyok és The Doors számok egyvelege.

Az ördögűző (The Exorcist): egy rettenet, egy híres-hírhedt alkotás, egy, a horrorfilmek históriás könyvében külön fejezetet képező fogalom. Ez a William Friedkin-nek köszönhető, 1973-as alapmű nem csupán eredeti, sokkoló és innovatív volt a maga idejében, de egyúttal irányt is mutatott és vitathatatlanul meghatározta a zsáner (de legfőképpen a démonok által megszállt szerencsétlenekről szóló másolatok) mozgóképes jövőjét. A Hét tényező sorozat második részében ismét egy alapos kivizsgálásra szóló beutalót nyertek mindazok a lényegi elemek és jellemzők, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az abszolúte klasszikusként számon tartott, piszkosul hátborzongató filmet.

...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.