Az a keserű igazság, hogy Ridley Scott ezt a filmet nagyon eltolta. Nem kicsit, nagyon. Olyannyira, hogy még a mester hozzám hasonló tisztelői is csak álmélkodni és sűrűn sopánkodni fognak majd az alkotást nézve, miután az nem egyszerűen több sebből vérzik, de úgy rossz, ahogy van. Utólag azt kell mondanom, hogy az Exodus, ez a biblikus bóvli oly módon fog bevonulni a filmtörténelembe, mint a 2014-es év egyik legvárósabb ígérete, ami végül a legepikusabb melléfogásnak bizonyult. Kapkodó, elnagyolt történetvezetés, bűnrossz dialógusok és halovány, jóformán a nullával egyenlő harci jelenetek: ez az Istenek és királyok, amit most jól szétcincálunk.

...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.