Sorozatunk első részében bepillantást nyertünk a műfaj eredetébe, történelmi és irodalmi vonatkozásaiba valamint a híres/hírhedt George A. Romero egy-két korai darabjára is ránéztünk. Ebben a részben megvizsgáljuk a zombiapokalipszis fogalmát és körül járjuk, hogy milyen két ős-archetípus mutatkozik meg ezekben az apokalipszist vizionáló feldolgozásokban.

Múlt héten szentesítést kaptak a Vatikánban az ördögűzők. 250 ember dolgozik világszerte 30 országban (ha jól tudom, itthon is működik egy hivatásos ördögűző). Megmagyarázhatatlan esetek és a természetfeletti ismeretlensége remek alapanyagul szolgált a filmvilágnak. Ördögűzős filmek tömkelege készült már el, köztük Az ördögűző, A rítus, illetve az Ördögűzés Emily Rose üdvéért stb. Az utóbbi film rendezője Scott Derrickson újra a primer gonoszság kutatására adta a fejét, legújabb filmje, a Távozz tőlem, Sátán! kifordult végtagok, óriási sikolyok és The Doors számok egyvelege.

Az ördögűző (The Exorcist): egy rettenet, egy híres-hírhedt alkotás, egy, a horrorfilmek históriás könyvében külön fejezetet képező fogalom. Ez a William Friedkin-nek köszönhető, 1973-as alapmű nem csupán eredeti, sokkoló és innovatív volt a maga idejében, de egyúttal irányt is mutatott és vitathatatlanul meghatározta a zsáner (de legfőképpen a démonok által megszállt szerencsétlenekről szóló másolatok) mozgóképes jövőjét. A Hét tényező sorozat második részében ismét egy alapos kivizsgálásra szóló beutalót nyertek mindazok a lényegi elemek és jellemzők, melyek alapvetően meghatározzák és emlékezetessé teszik ezt az abszolúte klasszikusként számon tartott, piszkosul hátborzongató filmet.

...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.