Jómagam már A Gyűrűk ura filmeken sem pörögtem annyira (annak ellenére, hogy nagyon szeretem a könyvek világát, vártam és szerettem a filmeket) de anno mikor bejelentették, hogy az alig 200 oldalas könyvből, A hobbitból egyenesen TRILÓGIÁT fognak készíteni, félni kezdtem. Végül ehhez érkezett most meg a záróakkord.

A George Lucas-nak hála a köztudatba beépült "előzményfilm" terminus ismeretében jómagam is igencsak kétkedve fogadtam 3 évvel ezelőtt a hírt, miszerint a nagy klasszikus A majmok bolygója prequel-t kap. Ráadásul nem is egyet, hanem kapásból hármat... Ha nem többet. Miután az ilyesmiről ma már jól tudjuk, hogy kockázatos vállalkozás, függetlenül attól, hogy az eredeti széria alkotói settenkednek a háttérben, avagy sem, így aztán a 2011-es Lázadásról elmondható, hogy egyfajta globális szkepticizmus előzte meg a darabot. Egészen premierjéig, mikor is kiderült, hogy nem csupán az új koncepció, de a tálalása is kifejezetten élvezetes lett.

...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.