...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.

Az igazság az, hogy Aronofsky-ra lehet számítani. Magyarul dolgozzon is a direktor bármilyen alapanyagból, az lényegében előre borítékolható, hogy a végeredmény minőségi lesz. Példa is akad erre a jelenségre szép számmal: Rekviem egy Álomért, A Forrás, A Pankrátor, Fekete Hattyú. Természetesen ezek egytől-egyig hangsúlyosan drámai darabok, melyek A Forrást leszámítva nem igazán bővelkedtek kalandfilmes, sőt mi több, fantasy-elemekben. Utóbbi 2006-os alkotás viszont a rendező munkásságát ismerők számára, már előzetesen is afféle biztosíték lehetett arra nézve, hogy a Mózes könyvében leírt, a mindent elmosó vízözön regéjének a filmre álmodásával sem igen fog ez a Darren srác mellényúlni.

Ennek ellenére is akadtak ám kétkedők, méghozzá nem kevesen (köztük például jómagam), midőn kiderült, hogy ebből a nem csupán ősi, de hatványozottan vallásos sztoriból, Aronofsky fog látványfilmet rendezni. A megannyi szekpticizmus természetesen nem is az Ő személyét, hanem magát a tényt érintette, miszerint filmre visznek egy olyan történetet, melyet egyfelől lényegében az egész világon mindenki ismer, hitbeli hovatartozástól függetlenül, másfelől pedig olyan egyszerű az egész, mint a bot. Nem volt véletlen tehát a globális felhördülés, mely gyakorlatilag egy gigantikus „Minek?” formájában manifesztálódott. El is tartott a projektnek ez az általános megkérdőjelezése egy jó darabig, mígnem aztán elkezdtek szivárogni a műhöz az ígéretes trailer-ek és végül lőn: megérkezett a film.

Nos, ha egy szóban kellene megfogalmaznom, hogy milyen is a Noé, úgy azt a frázist használnám, hogy zseniális. Hogy nem túlzás-e egy kissé? A helyzet az, hogy nem, mert a produkció a legpozitívabb értelemben véve egyfajta sajátos ötvözete az intenzív, de nem értelmetlenül túlzásba vitt vizuális lenyűgözésnek, illetve a családi drámának, mely utóbbi az emberiségnek földi uralkodását és ennek a létjogosultságát pedzegető morális kérdésekkel párosul. Egy szó mint száz: ahhoz képest, hogy az özönvizes mese mennyire közkeletű, és hogy filmes szempontból mennyire egy meddő anyagnak volt tekinthető, nemhogy sikerült a maximumot, de valójában még annál is többet kihozni belőle. A film az Aronofsky-ra amúgy is jellemző intelligens, átgondolt módon közelíti meg a történetet. Emellett kifejezetten kraftos plusz elemekkel és történetszálakkal színesíti az alapsztorit, melyeknek együttesével végül azt érik el, hogy a cselekmény egy komplex, de jól követhető egésszé áll össze.

Természetesen a szkript nagyszerű és kifinomult mivolta nem kizárólag a mi Darren-ünknek, hanem az ő forgatókönyvíró és executive producer cimborájának: Ari Handel-nek is köszönhető. Talán valahol nem is meglepő az, hogy az Aronofsky-nak a Rekviem egy Álomért című mesteri művét leszámítva, Handel az összes eddigi filmjénél producerkedett. Ugyanakkor a Noét megelőzőleg csupán egyetlen másik közös alkotásuk könyvének a megírásánál működött közre, ez pedig A Forrás volt. Hát nem hiába: A Forrás és a Noé tényleg sok hasonlóságot hordoz magában, gondolok itt a különleges történetvezetésre, a sokszor már-már innovatív CGI-alkalmazásra, na és persze a szembetűnően meseszerű tálalásra.

Emlegettem már a látványt és a Peter Jackson stílusát idéző fantasy-elemeket, melynek kapcsán nem kívánok lelőni itt és most olyan poénokat, melyeken speciel jómagam is megilletődtem a film közben. Mindenesetre azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy akadnak ebben az „adaptációban” olyan újszerű és nem várt vizuális bővítmények, melyek láttán a néző első ízben talán meglepődhet, a szemét forgathatja és hitetlenkedhet, de utóbb aztán csak-csak rá kell jönnie, hogy bizony ezek nemes egyszerűséggel telitalálatok voltak. Való igaz, hogy az ilyesfajta, főként a Gyűrűk Ura világát idéző elemek erősen a fantasy irányába terelik ezt a biblikus eposzt, ugyanakkor lássuk be: ez az egész eleve egy nagy mese, ergó Aronofsky és társa nem csupán vagány módon, de effektíve kreatívan is nyúltak hozzá a történethez.

A film színészeit is csak dicsérni lehet: a címszerepben Russel Crowe (alias Maximus) abszolúte meggyőző mint a kemény, a Teremtővel „jó kapcsolatot ápoló”, kívülálló figura, aki midőn megtudja, hogy (a népszerű hollywoodi motívummal élve) Ő a Kiválasztott, életét a családjáéval együtt teljesen a bárkaépítő projektnek kezdi szentelni. Ugyanakkor Noé karakterébe remekül csepegtettek némi, az ő kiemelt státuszán alapuló vallási megszállottságot, melynek aztán már az özönvíz beköszöntét követően külön jelentősége is akad a történetben. Crowe, már a való életéből is ismeretes agresszív természetének hála, tökéletes választásnak bizonyult a szerepre, hiszen mindvégig tényleg rendkívül eltökéltnek, szigorúnak és a meggyőződéseiben megingathatatlannak tűnik. Ennek ellenére messze nem Ő viszi a prímet az alakítások tekintetében.

De nem ám, ugyanis már kapásból a Harry Potterezés lezárulta óta feltörekvőben lévő Emma Watson is lekörözi Russel-t, a Noé családjába befogadott árvává lett leány, Ila karakterének a megformálásával. Viszont még a kis Emma is elbújhat a darab legbámulatosabb színészi játékát nyújtó Jennifer Connelly háta mögé, aki szerintem élete alakítását hozza, Noé feleségének: Náámának a szerepében (akit nem mellesleg sunyi módon egyszer sem neveznek nevén a filmben). Szerencsére Aronofsky-nak egyébként is erőssége a színészvezetés (lásd: Ellen Burstyn a Rekviem egy Álomértban, Mickey Rourke A Pankrátorban, avagy Natalie Portman a Fekete Hattyúban) és ez szemlátomást ezúttal is kifizetődik, főként Connelly esetében, aki a maga drámai pillanataiban csakúgy sziporkázik. Mellettük akad még a színészgárdában egy legendás Sir Anthony Hopkins és egy remek Ray Winstone is, akik ugyancsak kitesznek magukért, habár előbbinek kevés a játékideje, míg utóbbi a zsarnok Tubal-Káinként egy eléggé egysíkú, de legalább karakán negatív alakot játszik.

A helyzet az, hogy a Noé simán túlszárnyalja még a várakozásokat is. Nagyon egyben van minden tekintetben és azzal a képességével, hogy az első felében domináló látványfilmes státuszából, az özönvíz elérkeztét követően képes megújulni, és drámaiabb vizekre evezve is újfent izgalmassá válni, roppantul megnyerő. A zsánerek keverése egy filmen belül mindenkoron kockázatos vállalkozás az alkotók részéről, hiszen ha aránytalanul csinálják, oda lehet az egész, de ez szerencsére nincs így jelen alkotás esetében. Aronofsky-ék okosan már az elején is drámáznak és utóbb a CGI-hullámok lenyugvása után is akadnak még impozáns trükkök, szóval van egyfajta balansza a műnek. Nálam a Noé az év filmje. Legalábbis eddig.

Noé (Noah, 2014) – Értékelés: 10/9 raptor
- Rendezte: Darren Aronofsky
- Szereplők: Russel Crowe, Jennifer Connelly, Emma Watson

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!