Úgy tűnik Hollywoodban képtelenek már az eredeti szkriptek megírására! (értelmiségi hiszti vége). Soha nem volt szokatlan, hogy egy sorozat nagyjátékfilmmé transzformálódik, hogy jól/rosszul sül el, azt mindenki döntse el maga. De, hogy egy klasszikus filmes alapmű sorozattá mutálódjon észrevétlenül, legalább olyan fontos mérföldkő a tévézés történetében, mint amikor egy sorozat nagyjátékfilmes lezárást kap. Például emlékszik valaki a Firefly-t lezáró filmre? Tán nem is baj. Na de vissza repít-e az időbe a 12 majom?

A két híres/neves standup-os, Kiss Ádám és Hadházi László másfél órás összecsapását láthatjuk január 15-től a mozikban. Jó duma és humor nélkül.

Nuri Bilge Ceylan török filmrendező legújabb alkotása, a Téli álom - eredeti címén Kış Uykusu - elnyerte a kritikusok és a nézők tetszését is, és habár az Oscarért vívott verseny mezőnyébe nem került be, könnyedén megnyerte 2014-ben az Arany Pálmát Cannes-ban. Méghozzá nem ok  nélkül.

Alejandro González Iñárritu a Bábel és a Korcs szerelmek után újra beleveti magát az emberi élet misztériumába, és egy precíziós pengével bontja le rétegről rétegre főhősei lélek-szöveteit a Birdman-ben. Ráadásul az elmúlt tíz évben az oly népszerű szuperhős-filmek (en bloc a blockbusterek) világából érkező színészek utóéletével foglalkozik. Egész pontosan az űrrel, ami a siker után következik. A Birdman, ezt a látszólag egyszerű témát szépen építi fel és ráadásul úgy, hogy egy pillanatig nem szalad bele olcsó közhelyekbe vagy felszínességbe. Ja és baromi vicces! 

Az idő eljár feletted és a csilivili rucid felett drága Nick Cave! – jutottam a megállapításra miután megnéztem a 20.000 nap a Földön című, ún. fikciós dokumentumfilmet egy elsőfilmes rendezőpáros, Jane Pollard és Iain Forsyth tollából. A film elvitte a legjobb dokumentumfilm rendezéséért járó díjat a 2014-es Sundance Filmfesztiválon, nyilván majd kiugrottak a bőrükből örömükben, hogy elsőre sikert arattak… Én egészen más miatt ugrottam ki a sajátomból.

1991-ben, két évvel a zseniális kalandot követően Bill és Ted visszatértek, hogy egy hasonló, de mégiscsak kicsit másabb kirándulás keretében idétlenkedjenek nekünk. Ekkorra már egész tekintélyes rajongótáborral is rendelkeztek és az első film korrekt bevételeit követően mind a büdzsé, mind a produktumot megelőző várakozás is nagyobbak voltak, mint annak előtte. Végül a két lükét immáron a kisujjukból kirázó Winter és Reeves nem is okoztak csalódást, de az, hogy maga a haláli túra milyen lett, már más kérdés.

Jómagam már A Gyűrűk ura filmeken sem pörögtem annyira (annak ellenére, hogy nagyon szeretem a könyvek világát, vártam és szerettem a filmeket) de anno mikor bejelentették, hogy az alig 200 oldalas könyvből, A hobbitból egyenesen TRILÓGIÁT fognak készíteni, félni kezdtem. Végül ehhez érkezett most meg a záróakkord.

Az időutazás olyan fiktív technológia, amelyet a sci-fi írók tökélyre fejlesztettek az elmúlt száz évben. Manapság egészen hiábavalónak tűnhet ezzel kísérletezni, mivel az ismert standardok mentén haladva legfeljebb egy jó kalandregényt lehet kerekíteni. Természetesen léteznek variációk: megváltoztathatatlan múlt, időn kívüli főhős, nagypapa paradoxon, duplikáció, alternatív univerzumok teremtése, ezek közül azonban szinte lehetetlen kitörni. Az időutazás napja című magyar regény épp ezért nem is tesz rá kísérletet. Ennél valami sokkal érdekesebbet húz elő a pakliból: tömegcikké teszi a technológiát.

Manapság nagyon nehéz feladat jó meseregényt írni. Nem a mesés elemek halmozása bonyolult, hanem az, hogy valami igazán eredetit alkosson a szerző. Lakatos Istvánnak ezt második regényében csuklóból sikerült megoldania. Nem csupán a legkisebb királyfi történetét olvashatjuk ezredszerre, hanem kapunk mellé jó adag humort, elképesztő lényeket, szerethető karaktereket és – ami a legfontosabb – egy pöpecül összerakott clockpunk világot.

Sok barátom azt állítja, hogy szar a humorérzékem. Mindenen vihogok, ha Chaplin elcsúszik, a Jerry felgyújtja Tom farkát, ha Néma Bob bólint egyet, ha korogni kezd a gyomrom egy tanóra közben, sőt, még ezen a viccen is nevetek: „ Hogy lesz egy póknak telefonja? Felmászik a sarokba aztán telefonja.” /by: H.J.A/. A szemem bekönnyezik, ha van rajtam szemfesték, elkenődik, ha ezt észreveszem, még azon is röhögök. Dumb és Dumber nem lettek ebben a pajtásaim, se velük, se rajtuk nem tudok nevetni. Kritika.