Az idő eljár feletted és a csilivili rucid felett drága Nick Cave! – jutottam a megállapításra miután megnéztem a 20.000 nap a Földön című, ún. fikciós dokumentumfilmet egy elsőfilmes rendezőpáros, Jane Pollard és Iain Forsyth tollából. A film elvitte a legjobb dokumentumfilm rendezéséért járó díjat a 2014-es Sundance Filmfesztiválon, nyilván majd kiugrottak a bőrükből örömükben, hogy elsőre sikert arattak… Én egészen más miatt ugrottam ki a sajátomból.

Sose ítélj meg filmet a trailere alapján. Aranyszabály, igyekszem betartani. Ezúttal jobb lett volna ha a fülem mögött csücsülő kismanóra hallgatok, ami azt suttogta, hogy ne, ne nézd meg, mert minden jó összemorzsolódik benned, amit erről az emberről valaha gondoltál. A kismanónak igaza volt.

20.000 nap a Földön, azaz Nick Cave ausztrál származású énekes és zenész fiktív 20.000. napja, két nagy rajongójának, illetve magának Nick Cave-nek szemével. Cave amellett, hogy magát játssza az elején egészen fikciósan induló doksiban, még forgatókönyvírói kreditet is kapott a filmen, ami nem is kicsit látszik. Cave tulajdonképpen csinált magának egy filmet, amiben azt gondolta, brillírozhat, és elmondhatja mélyenszántó gondolatait az életről, mint olyanról, művészetéről, és a világ létezésének értelméről. Mert ezt látjuk másfél órában.

A film Cave narrációjával indul, inspirációról, írásról, zenéről beszél a nézőnek, mintegy általános igazságokat levonva eddigi hat évtizedéből. A zenész felkel, elindul a napja, ír, zenél, olvas, meg hát persze néha neki is ennie kell. Otthonról stúdióba, stúdióból koncertekre, ebédre, ismerősökhöz és még egy pszichológushoz is ellátogat, akik különböző szájukba rágott kérdéseket intéznek Cave-hez a velük végzett munkával, első szexuális élménnyel vagy az apjával kapcsolatban. Sok időt tesznek ki a a Nick Cave archívumban játszódó jelenetek, ahol fotók és egyéb dokumentumok sorakoznak a férfi életéből.

Az (ön)életrajzi dokumentumfilmek esetében mindig nehéz bensőséges, intim és őszinte hangulatot teremteni, itt ez egyáltalán nem sikerült. Azt olvastam valahol, hogy a felvételek egy része rejtett kamerával készült, és mindenki hozza a formáját. Nos hát, aki látott már életében dokumentumfilmet, mondjuk a Sivatagi showt, az pontosan tudni fogja, hogy minden egyes jelenet teljesen megrendezett, és ez nem csak az élettelen, személytelen, unalmas és mesterkélt dialógusokban, de a kameramozgásokban is látszik, ugyanis a film közel sem nevezhető dokumentarista stílusúnak, teljesen fel van plánozva.

Csak hogy ne a levegőbe beszéljek, hozok pár példát. Cave-nek ikrei vannak, akikkel látunk egy 2 perces tévézős pizzaevős jelenetet. A gyerkőcökkel A sebhelyesarcút nézik, és az egyik kicsi pofijára rá van írva, hogy már herótja van a pizzától, de hát forgatunk, így enni kell, mert apa azt mondta, hát én hangosan felröhögtem. Cave és gyerekei között elhangzó pár mondat is előre megírt, döbbenetes, hogy tényleg nem találok ebben a filmben semmi hitelességet vagy érzékenységet. A pszichológussal való beszélgetés messze a legfurcsább jelenetek közé tartozik, a csávó úgy hümmög, amikor Cave színészkedik és próbál kinyögni két értelmes dolgot a gyerekkoráról, hogy nem tudom röhögni akar e, sírni, vagy alig bírta visszatartani a másodpercenként óriási intenzitással feltörő ásításrohamot a felvétel idejére.

Ha már ennyi bajom van ezzel az egésszel, szívesen elmondom mi az, amit szerettem volna látni. Egy valóban bekamerázott házat, beszélgetést a feleségével, Susie-val, felkereshették volna a múzsáját, aki a legnagyobb hatással volt Cave-re, de akkor még drogos volt, és nem vette el a nőt. Vagy akár a kérdezhették volna a drogról, a zenésztársait arról, hogy min ment keresztül a Nick Cave and The Bad Seeds, hogy mennyiben alakult a zenéjük át. Vagy arról, hogy milyen rossz szokásai vannak ennek az embernek, és hogy érzik magukat mellette. Warren Ellis például tök jópofa, de amikor Cave megjelenik a színen, rögtön letarolja, a szó legrosszabb értelmében.  Na meg hát istenem, ennek a filmnek arról kéne szólnia, milyen ez a popszakma…

Azon gondolkodtam közben, hogy mi az, amit megtudok erről az emberről, mi a plusz információ, és közelebb kerültem e hozzá. Két dolgot, ami nem leleshető a Wikipédiáról. Nick Cave egy nárcisztikus pöcs, aki napi 18 órában óránként minimum egyszer lepippantja magát nyilvánosan, illetve azt, hogy pecsétgyűrűt hord – tudtam meg az irdatlan mennyiség „pecsétgyűrűközeli”-ből.

Az archívumot átrámolva Cave „véletlenül” megtalálja első végrendeletét, amelyben azt írta,hogy minden pénzét – ami akkor még nem volt, mondja rendkívül humorosan – a Nick Cave Memorial Museumnak akarja majd adni. De számomra a film csúcspontja, az amikor „előkerül” egy kórista korából fennmaradt fotó, amin nem találják a munkatársai a fiatal Cave-t, erre valaki kedélyesen megszólal, hogy jaj, hát biztos az ő, akire az van írva mindenhol, hogy sztár! Amire Cave reakciója nyilván egy kis legyintés, hogy áhh ugyan gyerekek! ( Áh ugyan Cave, tuti te írtad azt a mondatot, ha meg nem, úgy táplálja a beledet, hogy kész csoda, hogy nem robbant széjjel a fenébe!!!) Itt már kezdtem elveszíteni minden önuralmamat, és bebizonyosodott, hogy esélytelen, hogy én élvezni fogom a film hátralévő felét, de ennél rosszabb már nem jöhet. De jött. 10 perces montázs esőcsepp közelikkel, miközben hallgatjuk, ahogy Cave felolvas a brightoni időjárásról szóló naplójából, közben gyors vágásokkal látjuk, ahogy kalimpál régi koncertfelvételeken. Szerintem ha Paulo Coelho filmet forgatna, az így nézne ki. 

Olyanokat olvastam erről a filmről, hogy eltátottam a számat…. Briliáns? Fantasztikus? Áttörés? Egy csoda? Lenyűgöző? Őrület? Meg hogy inspiráló? Úgy döntöttem, csinálok egy filmet arról, hogy Tom Waits hugyozik, az egyik kezében tartja a péniszét, a másikban egy gyerekkori fotóját, amin az első szerelmével van, és közben arról beszél, hogy ő igenis le fog szokni a dohányzásról. Hátha hozzám vágnak egy Sundance díjat. Tom Waits meg amúgy is ezerszer jobb arc. Na. Légyszí! Briliáns lesz, meg inspiráló!

A két kis elsőfilmes nyilván repesett az örömtől, hogy Nick Cave-vel, Kylie Minogue-gal, meg Warren Ellis-szel forgathat, nyilván menők voltak baromira, pedig másról sem szól sajnos az egész, hogy nagyon ízléstelenül, szar humorérzékkel és unalmasan nyalogatták valakinek az amúgy is ultra nagy egóját másfél órában.

Cave azt mondja, jól esik neki más ember bőrébe bújni, ezt adja a színpad. Na öreg, ha én lennék te, én is más ember bőrébe akarnék bújni. 

20.000 nap a Földön (20.000 Days on Earth, 2014)
feliratos angol /nem, nem filmdráma/, fikciós dokumentumfilm, 97 perc

- Értékelés: 10/0,5 raptor
- Rendezték: Jane Pollard, Iain Forsyth, meg Nick Cave
- Szereplők: Nick Cave, Warren Ellis, Kylie Minogue, Ray Winstone, Blixa Bargeld

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!