A Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club) egy semmirekellő, simlis cowboy története, aki annak ellenére, hogy előbb HIV-fertőzött majdan AIDS-es lesz és csupán kemény 30 napot jósolnak neki, mégis mintegy kijátszva a halált, végül évekig húzza a haldoklást, miközben még jól meg is szedi magát anyagilag. Ráadásul mindez az amúgy tenyérbemászó Matthew McConaughey tolmácsolásában történik, méghozzá úgy, hogy a film közel 2 órás játékidejéből jó ha akad 5 perc, amikor őt nem látni. Természetesen azok számára, akik alapjáraton nem szívlelik a hírhedt sármőr színészt, ezek a tények eléggé elkedvetlenítőek lehetnek, mégis, nyugodt szívvel ajánljuk a filmet akár nekik is. Matthew barátunk ezúttal ugyanis messze nem olyan elviselhetetlen, mint a korábbi romantikus vigjátékaiban volt, sőt, igazából még szórakoztató is.

"Az ember, aki arról álmodott, hogy pók... és a pók, aki arról álmodott, hogy ember."

Be kell vallanom sosem szerettem a Pókembert, sablonosnak és gyerekesnek hittem. A rossz poénok kimeríthetetlen forrása volt számomra, egy egyszerű marketingfogás. A Csodálatos Pókember 2 apropójából leporoltam azt a pár hálószövős füzetet, amivel rendelkezem, és újraolvastam őket. A The Other című 12 részes nagyszabású crossover viszont nagyon megragadott. Kevés olyan Spider-Man képregényt olvastam, ahol teljes magabiztossággal ki lehet jelenteni: ez egy árnyalt, mély és legfőképp jó képregény.

A fantasmania.hu gondozásában jelent meg április végén egy új, magyar szuperhősökről szóló kiadvány. Bevallom, mikor megtudtam, hogy érkezik egy Magyar Szuperhős Mesék című, képregénynek távolról sem nevezhető füzet, az volt az érzésem, hogy szegény írók és rajzolók éppen lejáratni készülnek magukat egy Hungária Kapitánya és Harcsa Huszár nevű ügyetlenül kitalált amerikai szuperhős klónokkal. Ennek nem lesz jó vége. Aztán elkezdtem olvasni...

(spoilermentes) A Csodálatos Pókember 2 aktuális szupergonosza ugyan magasfeszültségű, de a film jobbára csak akkor szikrázik, ha Peter Parker és Gwen Stacy egyszerre van a vásznon. Sok történetszál és utalgatás között elvész a sztori, és ilyenkor az impozáns CGI-hálóhinta is kevés.

Április végén megjelent az EpicLine nyolcadik száma, amelyben ismét visszatér a Szekerce és Szemerce, valamint a Busók egy-egy szezonzáró epizóddal. Gyurkó és Elek, valamint Sav, Tűz, Fagy illetve Zöld ezután nyári szünetre mennek.

...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.

Steven Spielberg második nagyjátékfilmje, az 1971-es Párbaj lényegében nem más, mint a klasszikus farkas vs. bárány, macska vs. egér, alien vs. predator párharcok modern kori átirata, melyben az amerikai kultúra „a nagyobb jobb” és persze erősebb is, illetve a nyerges vontatókat övező általános tisztelet és félsz koncepcióin alapul. A sztori maga is olyan mint a már említett legendás ellentétek: azaz, már-már magától értetődő és persze egyszerű mint a bot. Mindez ugyanakkor mégsem éppen baj. Sőt, még a javára is válik.

Wally Pfister, aki korunk filmes messiásának, Christopher Nolannek a házi operatőre, első rendezéseként, a Transzcendens bizony nem mindennapi egy „filmélményt” tartogat ám: nem, hiszen jelen alkotás esetében kis túlzással az utóbbi idők talán legnagyobb potenciállal bíró magas labdáját sikerült melléütni, magyarul elbagatellizálni. A Johnny Depp képében megtestesülő hiperprogram-szuperelme meséje ugyanis minden, csak nem meglepő avagy kielégítő, főleg nem az elszalasztott orbitális lehetőség tükrében.

Valljuk be őszintén, a csillagos-sávos lobogót maga köré tekerő és abban parádézó Amerika Kapitányért viszonylag nehéz lelkesedni. Nem amerikai honpolgárként, macerás azonosulni egy olyan figurával, aki már-már giccsesen hazafias, akkora patrióta, hogy országának attribútumait is magán viseli és személyében maga az idealizált USA ölt testet. Viszont ha ilyen, vagy ehhez hasonlatos sztereotípiákkal a fejünkben ülünk be az Amerika Kapitány – A tél katonája című darabra, még kellemesebbet csalódunk, mint egyébként.