Az 1981-es Days of Future Past (Chris Claremont, John Byrne), minden idők egyik legnépszerűbb mutánstörténete. Ebben a történetben érezhető először az X-Men sorozat felnőtté válása, tudatos társadalomformálásra törekvése. Tényként kell kezelni, hogy a most megjelenő film (kritika: itt) rengeteg dologban eltér a képregénytől, de mégis, a történet magját és mondanivalóját megtartották a film alkotói, így egy igen csak jól sikerült X-Men történettel lettünk gazdagabbak. Meg kell jegyeznem, hogy értem én, hogy a Hugh Jackman mennyire fasza Wolverine, de örülök, hogy ez a filmes adaptáció kivételesen nem úgy lett alakítva, hogy kizárólag felé konvergál. De elég a szócséplésből, inkább nézzük meg, hogy miért is lett olyan népszerű ez a pár nyomtatott papírlap.

Igencsak felfokozott várakozás övezi az X-Men - Az eljövendő múlt napjait, amit szerencsére a némi pillangóhatással megspékelt nagyívű, eseményközpontú történet be is vált. Bryan Singer műve úgy epikus, hogy közben nem rombolja le a vásznon a fél világot. A Bosszúállók franchise kihívóra találhat. (Ezen az eseményen személyesen is kivesézzük!)

A tavaly Cannes-ban debütált Alex van Warmerdam (Grimm, Emilia Blank utolsó napjai) rendező, író, színész, producer és operatőr új filmje a Borgman, vérfagyasztóan félelmetes módszerekkel beszél családi, párkapcsolati, és társadalmi problémákról misztikus fátylat húzva a minket körülvevő káoszra. A premieren 10 deka cementet nyomtak a kezekbe, a várakozó nézősereg értetlenkedve forgatta, és izgatottan foglalta el helyét Warmerdam első misztikus thrillerén.

A monstrum-filmek (szörny-filmek) készítői ritkán vállalják be a Blair Witch Projectben először használt dokumentarista stílust. Az elmúlt évekből is csak egy-két kiemelkedő darab tartandó számon (személyes kedvencek: Paranormal Activity, R.E.C., End of Watch – ráadásul ez nem is szörny-film). Egy olyan filmnél ahol valamilyen kreatúra nagyon látványosan tud felzabálni élő embereket vagy lerombolni metropolisokat, miért egy átlagember szemén (egész pontosan: kameráján) keresztül akarnánk az eseményeket látni, ha kiváló filmes és CGI eszközeink vannak a bemutatásra? Örökérvényű közhely, hogy a valóság mindig félelmetesebb mint bármi amit emberi agy kitalálni képes. Ezt hivatott reprezentálni a home-videósított Godzilla-klón, a Cloverfield. Sikerül neki? 

A DC animációs sorozatai mindig is különleges helyet foglaltak el a szívemben. Kis lurkóként számolatlan órát töltöttem el az akkor még angol nyelven sugárzó Cartoon Network előtt, ahol kedvenc hőseimet láthattam jobbnál jobb sorozatokban. Már-már úgy tűnt azonban, hogy elfogytak az ötletek a DC animáció házatáján és lassan a múltba vész dicsőségük. Aztán jött Greg Weisman és úgy felkavarta az állóvizet a Young Justice-szal, hogy még most is örvénylik... illetve örvénylene, ha a CN nem húzta volna ki a dugót. De rossz hasonlatok helyett inkább vegyük az elejéről.

(Spoilermentes) Az új Godzilla nem kertel, mer tökös lenni, és kiköszörüli azt a csorbát, amit Roland Emmerich művelt az óriásszörnnyel. Még a helyenként dagályos forgatókönyv butaságait és a banális karaktereket is könnyebb elnézni, ugyanis Godzsira tényleg visszatért!

Roland Emmerich 1998-ban jött, látott és megmutatta, hogy milyen is szerinte az amerikai Godzilla. Ugyan éppenséggel nem váltja valóra a „nagyobb = jobb” című jellegzetesen jenki közhelyet, ellenben gyorsabb, agilisabb és tán még aerodinamikusabb is, mint azok a bumfordi japán elődjei voltak. Hiszen míg utóbbiak inkább hasonlítottak egytől-egyig Süsü óriásira nőtt, ámde nem túl barátságos féltestvéreire, addig „Zilla” a maga kecses módján olyan lett, mint egy T-rex és egy komodói sárkány keresztezése. Természetesen Emmerich Godzillája, eme páratlan állat Manhattan-be szabadulásáról és az ottani garázdálkodásáról szól.

Ki az a George Hamilton? – kérdezi csodálkozva Pauline Laubie, a huszonvalahány éves párizsi lány Matthew Morgantól, újdonsült barátjától, aki a zuhogó esőben alig észrevehető rosszalló pillantással méricskéli a nála évtizedekkel fiatalabb vetélytársát, akit az 1960-as és 70-es évek amerikai színészének nevén emleget a szembetűnő hasonlóság alapján. De egy ilyen filmben való szerepvállalása után lassan már azt is kérdezhetnénk, ki az a Michael Caine? Oscar-díjas filmlegendától merész lépés volt a Mr. Morgan utolsó szerelme (Mr. Morgan’s Last Love).

A Watchmen előtörténetét kiadni ennyi év után, ráadásul úgy, hogy lényegében ellopták Alan Moore-tól a karaktereket, rizikós vállalkozás. Volt is hangja a felháborodott rajongóknak, és valóban, a már kidolgozott karakterek háttértörténetét tovább bolygatni egy kicsit valóban szentségtörés. De maga az a tény, hogy Moore helyett valaki megírhatja a Minutement – Gibbonssal meg akarták csinálni, csak aztán nem lett belőle semmi – az azért megérdemel egy olvasást. Ráadásul azért is, mert Darwyn Cooke írta és egyben rajzolta is a füzeteket, a két "intézmény" összevonása pedig mindig rejt valami sajátos szikrát. Itt sem történt ez másként.

William Golding 1954-es világhírű regényének, A legyek urának természetesen több filmváltozata is létezik, mára már szinte annyi, ahány kölyök szerepel a történetben, de ezúttal csak a legemlékezetesebb, 1990-ben készült adaptációval foglalkozunk. Ez a bizonyos Harry Hook vágta és rendezte alkotás ugyan nem a legjobb és legalaposabb vászonra álmodása az alapműnek, hiszen az 1963-as legelső verziót szélesebb körben többre tartják, de az egyszer biztos, hogy messze a legmerészebb és a leginnovatívabb, mind közül. Hogy miért?  Azért, mert telis-tele van apró, olykor üdítően újszerű, máskor viszont legfeljebb szánakozóan megmosolyogtató elemekkel, úgy mint a cselekmény aktuális idősíkja, a magukat katonáknak képzelő kölykök, mentőcsónakok, túlélőkések és harci helikopterek, illetve a Kapitány. Utóbbi, aki immáron az egyetlen felnőtt a történetben, feltehetően jobbára csak abból a célból került bele ebbe a verzióba, hogy végre ezúttal már legyen egy, ha már egyszer eredetileg ilyen sem volt.