Az 1981-es Days of Future Past (Chris Claremont, John Byrne), minden idők egyik legnépszerűbb mutánstörténete. Ebben a történetben érezhető először az X-Men sorozat felnőtté válása, tudatos társadalomformálásra törekvése. Tényként kell kezelni, hogy a most megjelenő film (kritika: itt) rengeteg dologban eltér a képregénytől, de mégis, a történet magját és mondanivalóját megtartották a film alkotói, így egy igen csak jól sikerült X-Men történettel lettünk gazdagabbak. Meg kell jegyeznem, hogy értem én, hogy a Hugh Jackman mennyire fasza Wolverine, de örülök, hogy ez a filmes adaptáció kivételesen nem úgy lett alakítva, hogy kizárólag felé konvergál. De elég a szócséplésből, inkább nézzük meg, hogy miért is lett olyan népszerű ez a pár nyomtatott papírlap.

Az első és legfontosabb dolog amit szeretnék megemlíteni, hogy bár maga a sztori csak kettő darab füzetet ölel fel (The Uncanny X-Men #141-142) a történet a #138-as számmal kezdődik el igazán. Ebben a számban Cyclops elmeséli az X-Men eddigi történetét a kezdetektől, Jean Grey haláláig. A képregényben többször is felbukkannak a „fiatal”, „kapkodó” és „kiforratlan” kifejezések, érzékeltetve az X-Men képregények céltalan, gyermeteg mivoltát. A narráció alapján rádöbbenünk, hogy a kirekesztés ellen küzdő csapat, sokkal hamarabb szállt szembe beszélő dinoszauruszokkal vagy éppen egy másik bolygó megszállóival, minthogy egyetlen tudatos célért, a kirekesztés megszüntetéséért, a mutánsok elfogadásáért, a harmónia megteremtéséért. Jean halálát ennek a ciklusnak a lezárásaként lehet értelmezni. Hasonlóképpen lehet interpretálni Kitty Pryde érkezését is a Xavier iskolába. Valami régi meghalt (Jean/céltalan egzisztencia) de valami új megszületett (Kitty érkezése/ a céltudatos mutáns képregény).

A #139-140-es részekben már a Kittyvel bővült X-Men küzd a közönségkedvenc Nightcrawler életéért. Dante pokla ez, ízig-vérig irodalmi mű, az árnyalások és a rétegződés tejesen megegyezik az Isteni Színjáték felépítésével. Ez a két rész nem ad annyit a történethez, inkább bepillantást enged a Cyclops és Jean nélküli csapat első nagyobb küldetésébe.

Az előző három rész egyértelmű pettingként szolgált a Dayshez. Itt már nincs kertelés, kőkeményen belevág a lecsóba, és milyen jól is teszi! A nyitókép a valaha tündöklő New York romhalmazába kalauzolja az olvasót, ahol ember-embernek, ember-mutánsnak és a Sentinel robotok mindenkinek a farkasai. Teljesen eltér az eddig megszokott színes, élettel teli színektől, egy sokkal komorabb rideg világban találhatjuk magunkat. Rengeteg mutáns és szuperhős halott. Alig egy maréknyian maradtak csupán, akiket egy hatalmas internáló táborban tartanak fogva. Nagyon erős kép az, amikor akárki átlépi a tábor küszöbét, és egy hatalmas temetőt pillant meg, tele barátok és egykori ellenségek sírköveivel. Mementó ez, emlékeztetve mindenkit, hogy nincs számukra kiút, és emlékeztetve az olvasót, hogy a régi ellenségeknél, valami sokkal szörnyűbb iszonyatosabb ütötte fel a fejét a nem is olyan távoli jövőben. Eme disztópia közepén egy maroknyi túlélőnek sikerül Pryde-ot visszaküldeni a múltba, hogy megakadályozzon egy merényletet, ami ezt a jövőnek csúfolt rémálmot magával hozza. Pryde tudata fiatalkori önmagába tér vissza, pont akkor, amikor csatlakozott az X-Menhez. Ettől kezdve két szálon futó cselekmény kerekedik: az egyik a nyolcvanak évek elején, a fiatalabb Kittyvel és az X-Mennel, akik próbálják megakadályozni a merényletet, a második szál pedig a jövőben marad, elmesélve a maradék ellenálló önfeláldozását, hogy megvédjék Kitty Pryde testét. Természetesen sikeres a mentőakció, a fiatal Kitty testébe visszatér az akkori tudata, természetesen semmire sem emlékszik. A képregény végén nem nyerünk betekintést a jövőbe, így nem tudhatjuk, ahogy a szereplők sem tudják, hogy mit tartogatnak számukra az eljövendő napok. 

No akkor álljunk meg egy pillanatra! Elolvastam egyszer, aztán elolvastam még egyszer. Elszívtam rá egy szál cigit aztán elolvastam harmadszorra is. Háááááát, megmondom őszintén, hogy nem értem a hype-ot. Később kifejtem, hogy miért gondolom azt, hogy sokak szerint ez egy jelentős képregény, de először is nézzük a tényeket. Rövid. Hihetetlenül rövid. Nem enged bepillantást sem a jövőbe, sem a jelenbe igazán. Az akkori jelen (értsd 1980-as évek eleje) és 2013 között mi is történt? Jöttek a robotok, hogy kipusztítsák a gonosz mutánsokat, de azért a biztonság kedvéért kinyírtak MINDEN létező szuperhőst/gonoszt. FOR THE PLOTSAKE! Ne mondja nekem senki, hogyha az Avengers, az X-Men az F4 összefog a Random csirkefogók brigádjával, sőt még Apart-Mant (aki tudniillik szupergyorsasággal ad el ingatlanokat) is beveszik a buliba kb. három másodperc alatt nyomják le mikrobiékat. Egy egyszerű tollvonással el van intézve az egész. Tényként az olavsó elé van dobva, deal with it. Oké. Akkor menjünk vissza a múltba (ami a jelen) és akadályozzuk meg a gyilkosságot. Kate felébred, elmondja, hogy bizony a jövőből jöttem, mesterségem címere a mutánsok megmentése (Messiah Complex khm....). Senki, de senki sem hisz neki első nekifutásra, de a prof. persze nincs jelen, hogy belenézzen a fejébe, ezért Strom úgy dönt, hogy MIVEL NEM TEHETNEK MÁST, elhiszik és elmennek megmenteni a világot. Dehogynem tehetnek mást, például nem hisznek neki, például megisznak egy kávét és megnézik a Barátok Közt legújabb részét. De nem, hiszünk neki, el van intézve megyünk! Az igazán fontos részek pár képkockába le vannak rendezve, de a csetepaté, az a #142 fele. Az egésznek nincs meg az alapja, olyan vékony lábakon áll a sztori mint Amerika következő topmodellje. Mert ez a képregény nem lenne rossz, mert amúgy nem is az, de sokkal, de sokkal jobb lett volna, hogyha nem kettő, hanem tudom is én legalább négy rész hosszú. Ha lenne íve. Hogyha lenne ideje a történetnek önmagára. A másik dolog, hogy tényleg nem értem, hogy mi a fenéért kell ennek a képregénynek az interpretálásában mindig mást visszaküldeni a múltba. Itt ugye Kitty/Kate/Kati megy vissza, a kilencvenes évek beli rajzfilmben Bishop, most meg Wolverine. Teljesen olyan mintha Oprah keze lenne benne!

Maga a képregény egy jó, bár zsúfolt és rövid vesszőfutás az idővel. Sokkal jobban szét lehetett volna húzni, mélyebbre menni a történetben. Számomra kapkodónak tűnik, túlzsúfolt panelek tömegével találkozhatunk az oldalakon. Természetesen ennek is megvan a maga célja, hiszen ez azt hivatott reprezentálni, hogy csupán pár óra telik el a képregényben. De hogyha a felszín alá nézünk, megtalálhatjuk a képregény igazi moralitását. Metaforikus értelemben ez a képregény óva int attól, hogy olyan kirekesztéssel éljenek az emberek (újra), mint a zsidók vagy a homoszexuálisok szegregációja. A képregény arra mutat rá, hogy az ilyesfajta radikális gondolatok, nem szülnek mást csak gyűlöletet és fájdalmat. Az egész X-Men jelenség egy hasonlat a kitaszítottság ellen. Ebben és persze rengeteg 80-as évekbeli képregényben (Green Lantern/ Green Arrow, Watchmen) először jelenik meg a társadalmi tudatosság. A képregény ebben az időben kezdett kiemelkedni abból a skatulyából, amiben eddig stagnált. Ebben az időben kezdett mélységet és tudatosságot választani magának, elhagyni azt a fajta sekélyességet és ártatlanságot, amit eddig reprezentált. Már nem csak latexbe bújt szuperpalik csépelik egymást több oldalon keresztül (persze valljuk be, hogy azt is szeretjük!). A Days of Future Past, egy burkolt figyelmeztetés az egész emberiségnek, hogy ne kövessék el az elődjeik hibáit, próbáljanak egy jobb, elfogadóbb világot teremteni. A képregény, mint műfaj elengedhetetlen e folyamat szempontjából, hiszen a legbefolyásolhatóbb közönséget, a felnövekvő nemzedéket szólítja meg. Hogyha ilyen elvont és burkolt módon tud üzenetet küldeni, egy lehetőségről, ami sajnos mindig is adott lesz az emberiség számára, akkor tudatosan meg is előzheti azt. A Days of Future Past utolsó paneljei nem zárják le a történet, inkább kinyitnak egy olyan kaput, ami a sokkal mélyebb és sötétebb képregények felé vezet. Hogyha van rá lehetőséget, mindenféleképpen szerezzétek be a TPB kiadást ami az #138-143-as Uncanny X-Meneket tartalmazza. Külön vicces az utolsó fejezet amiben egy alien jön télapó helyett a kéményen keresztül.Igazán megható és meghitt történet!

Days of Future Past (The Uncanny X-Men #141-142)
Írta: Chris Claremont
Rajzolta: John Byrne

Kövess minket a facebookon is, és látogass el X-men rajongói napunkra!