A Watchmen előtörténetét kiadni ennyi év után, ráadásul úgy, hogy lényegében ellopták Alan Moore-tól a karaktereket, rizikós vállalkozás. Volt is hangja a felháborodott rajongóknak, és valóban, a már kidolgozott karakterek háttértörténetét tovább bolygatni egy kicsit valóban szentségtörés. De maga az a tény, hogy Moore helyett valaki megírhatja a Minutement – Gibbonssal meg akarták csinálni, csak aztán nem lett belőle semmi – az azért megérdemel egy olvasást. Ráadásul azért is, mert Darwyn Cooke írta és egyben rajzolta is a füzeteket, a két "intézmény" összevonása pedig mindig rejt valami sajátos szikrát. Itt sem történt ez másként.

A történet két idősíkban játszódik. Van egy 1962-es „jelen”, amely ugyan a sztori elég kicsi részét öleli fel, de mégis reflektál a múltban bekövetkezett eseményekre. A „jelenben” játszódó cselekményszál Hollis Mason és a még ki nem adott könyve köré épül, mivel ennek apropójával körüljárja régi csapattársait, olvassák el a könyvét, mondjanak róla véleményt, kiadható-e így; mondanom sem kell, hogy a Watchmenből már tudjuk, közzé tették és eléggé nagy port kavart. Miközben régi társaival, vagy azok képviselőivel találkozik, Hollis elbeszélése alapján csöppenünk bele a „múltba”, ami a második világháborús időszakot öleli fel.

Cooke remekül építi fel a füzeteket, mivel minden külön kötet egésznek hat, de mégis érezhető a nagyobb ív jelenléte a panelek mögött. Az első füzetben Hollis csupán a maszkos hősökről beszél, nem csapat aspektusban, hanem mint az individuum motivációs háttere, hogy ki miért is volt akkoriban álarcos bűnüldöző. A továbbiakban megalakul a Minutemen (a válogatás paneljei zseniálisak). Itt érdemes megemlíteni, hogy az író/rajzoló tartotta magát a Watchmenből már jól ismert kilences panel felosztáshoz, de néha megbolondítja saját kreativitásával; gondolok itt az első számban megjelenő keretből kilépésre. Jön az első bevetés, mint csapat, ami persze hihetetlen nagy leégés lesz (vehetjük ezt szó szerint is), de mégis egy bődületes nagy hazugsággal megmentik a helyzetet. Itt még az olvasó azt érezheti, ez egy aranyos, bohóckodós sorozat lesz, majd hamar rádöbben, hogy ez az egész csupán felvezetése volt, egy sokkal sötétebb és mélyebb történeti szálnak. Amint a füzet egy pálfordulással a rideg és véres valóság felé fordul, rögtön kézzelfoghatóvá válik az a Watchmen-érzet, amit eddig hiányolhatott az olvasó. Nem egy Alan Moore-mélység természetesen, de Cooke-nak mégis sikerült megragadnia azt a hangulatot, amit az ikonikus író teremtett majdnem harminc éve.

Ha már itt tartunk, miért is szeretjük annyira a Watchment? Mert korszakalkotó, olyan problémákkal foglalkozik, amikhez a nyolcvanas években nem nyúlt hozzá szívesen senki, olyan ívet vett fel a történet, ami nyomasztó és sötét. Nem a szuperhősök megszokott fényes és sötét világát mutatja be, hanem egy olyat, ami sokkal inkább a mienk. Egy szürke, nyomasztó és elkeserítően őszinte világot. A sajátunkat. A Minutemen ezt az akadályt is jól vette, hiszen olyan problémákat tárgyal, amik sok helyen még a mai napig tabunak számítanak: a homoszexualitást, a gyerekmolesztálást, az individuum akaratát a tömeggel szemben, szól az egyén felelősségvállalási kötelezettségeiről, vagy éppen az alkoholizmusról. Külön üdvözöltem a csapat leírásának azon aspektusát, ahogy nem csak a már híresebb karakterekre koncentrál – gondolok itt Hollisra vagy Sally Jupiterre – hanem a többiekre is. Megismerhetjük, hogy Mothman miért is került elmegyógyintézetbe, vagy éppen egyik új kedvenc karakterem, Silhouette életébe és tragikus halálába nyerhetünk betekintést.

Tény, hogy nem fogja átvenni a Watchmen helyét a kánonban, és igaz, amit Alan Moore-ral csináltak az nem tisztességes teljesen, de ha ettől el tudunk vonatkoztatni, illetve magáért a műért olvassuk el ezeket a füzeteket, rá fogunk jönni, nagyon is hiánypótló írásról van szó, aminek igenis helye van minden képregényrajongó polcán.

Before Watchmen: Minutemen (2012)
Írta, rajzolta: Darwyn Cooke