(spoilermentes) A Csodálatos Pókember 2 aktuális szupergonosza ugyan magasfeszültségű, de a film jobbára csak akkor szikrázik, ha Peter Parker és Gwen Stacy egyszerre van a vásznon. Sok történetszál és utalgatás között elvész a sztori, és ilyenkor az impozáns CGI-hálóhinta is kevés.

Nem szívesen készítenék képregényadaptációt. Olyan sok mindenre kell figyelni egyszerre: váljon képileg grandiózussá, akciójeleneteiben mindig emelje a tétet a korábbi filmekhez képest, legyen hű az alapanyaghoz, de zsánerében mégis nyújtson újat, kiszolgálja a keményvonalas rajongókat, mégis közérthető maradjon a témát nem ismerők számára, élvezzék a tinik, ám a komolyabb történetvezetést kedvelő nézők is, továbbá úgy maradjon vicces a főszereplő karakter, hogy közben valami drámaiságot is nyújtson. A Csodálatos Pókember 2 ugyan az első két buktatót akadálymentesen veszi, a többinél már akadozik a gépezet.

Azon sokat lehet polemizálgatni, hogy a korábbi Sam Raimi-féle Pók-trilógia darabjai, vagy az új, Andrew Garfield által életre keltett hálószövő áll közelebb a képregényben megismert karakterhez, hiszen egyéniségük mindkét esetben elemeiben tartalmazza azokat a toposzokat, amiket az alapanyag megkíván, ám az kétségtelen, valahogy egyikük sem működik jól. Aki ismeri Peter Parker történetét, nem kell nagydoktorival rendelkeznie ahhoz, hogy észrevegye a sztori kettősségét: adott egy alapjáraton szimpatikus és vicces karakter, aki klassz képességekkel bír, ám személyiségében folyamatosan ott a dráma szülei és nagybátyja elvesztése okán. Ennek a dichotómiának első részét Tobey Maguire csak nyomokban teljesíti, és már annyira hangsúlyos a gyomorforgató szomorújáték, hogy legszívesebben képen törölnénk. Andrew Garfield pedig szellemesebb ugyan, de nem érezzük egészen, hogy a popkulturális közmondássá vált nagy erő tényleg nagy felelősséggel járna esetében.

A Csodálatos Pókember 2-ben úgy érezhető, valahol ezt a csorbát akarták kiköszörülni a forgatókönyvírók, így Peter Parker életének rengeteg sötét tónust kívántak adni. May néni elmantrázza néhányszor, milyen rossz és nehéz az élete Ben bácsi nélkül, folyamatosan forgatva a tőrt Pókunk mellkasában, akinek ráadásul minduntalan a szülei elvesztésén jár az esze. Gwennel való kapcsolata is amolyan se veled, se nélküled, hiszen az előző részben a haldokló Stacy kapitánynak tett ígérete kínozza, miszerint hagyja békén a lányt annak biztonsága érdekében. Közben gyerekkori cimborája, Harry Osborn is betámadja, hogy számára Pókember az egyetlen, aki segíthet életben maradásában, és a New Yorkot módszeresen szétkapó mezei hülyékről, illetve szupergonoszokról még nem is beszéltünk.

A nyájas olvasó azt hiheti, hogy rendben, ezek taglalására biztos van lehetőség a 144 percnyi játékidőben, de mégsem. Ez a rengeteg szál + utalgatás + két eredettörténet elmesélése olyan lassú mederben folyik, hogy azok feloldása vagy összefűzése végül felületes lesz. Pedig jól indul minden, Peter Parker és Gwen Stacy (Emma Stone) kapcsolata igazán valós, a kémia működik (nem véletlenül alkotnak egy párt a valóságban is), és nemcsak elnagyolt tininyálat kapunk, hanem vibrálást, csipkelődést, féltést, valódi érzelmeket. Igazán jól megírt részei ezek a szkriptnek. A baj akkor kezdődik, amikor a magánéleti problémák folyamatos ismételgetése következtében Garfield gyakorlatilag versenyt könnyezik Maguire-rel. Komolyan, aki először nézi meg a filmet, nyugodtan kezdje el számolni, hányszor ríja el magát Peter Parker.

A már a trailerek alapján is egyaránt borzasztó kinézetű Electro (Jamie Foxx) és Zöld Manó (Dane DeHaan) indítékai is egészen relevánsak (kisebbrendűségi komplexus, halálfélelem), mindkettőt olyan motivációk mozgatják, amik akár elfogadhatók is lennének, mégis amíg odaérne a történet, hogy ezeket el is nézzük nekik, addigra már a stáblista feliratait olvashatjuk. Az akciójelenetek jól eltaláltak, szépen koreografáltak, főleg azok, amelyekben a Dr. Manhattan és Mr. Freeze szerelemgyerekeként parádézó Electro zúz. A hozzá komponált dubstepes hanghatások pedig szintén kivételes atmoszférát teremtenek. Pókember hálóhintázgatásai és a bűntények megoldása esetén mutatott könnyedsége a legjobb képregényes paneleket juttatja eszünkbe, így ezekkel nincs is baj. Mellékszereplőkből is kapunk érdekeset, ajánlatos majd figyelni az új-zélandi születésű, ám magyar útlevéllel is rendelkező Marton Csokas-ra a hibbant elmegyógyász Dr. Kafka szerepében.

A sztori akkor döcög, amikor akciójelenetről a másikra kell eljutnunk, és a köztük lévő űrt kéne megtölteni tartalommal. És itt most ne üresjáratra tessék gondolni, hanem az információk túlburjánzására. Meg kell idézni J.J. Jamesont, de közben egy Electro eredetsztori is kell, óh, itt van Felicia Hardy is, jaj és várjunk, Oki-doki meg Keselyű utalás is kell! Levegő kifúj, akció-szcéna, magánéleti trauma, Osborn-gyerekkel haverkodás, majd neki is eredetsztori és még egy Sinister Six-es utalás. Amíg mindennek a végére érünk, és MEGTÖRTÉNIK AZ, AMIRE MINDENKI SZÁMÍT, addigra annyira megfáradunk már mindenben, hogy a végső drámára alig tudunk koncentrálni, pedig ildomos, mert ez egy igen érzékeny, megindító része a filmnek.

A Csodálatos Pókember 2 azonban ennek ellenére is önnönmaga dugájába dől, a saját magával szemben támasztott elvárásoknak nem tud megfelelni, annyi mindennek szeretne eleget tenni. Pókarc ugyan Electrót lezúzza egy vízágyúval, viszont igazán magával csesz ki, és a konnektorba vizel. A film adott jeleneteiben erős, de összességében vizsgálva fárasztó. Kár érte.

A Csodálatos Pókember 2 (The Amazing Spider-Man 2, 2014) – Értékelés: 10/6,5 raptor
– Rendezte: Marc Webb
– Szereplők: Andrew Garfield, Jamie Foxx, Paul Giamatti, Emma Stone, Dane DeHaan, Sally Field, Csókás Márton, Chris Cooper, Denis Leary