Wally Pfister, aki korunk filmes messiásának, Christopher Nolannek a házi operatőre, első rendezéseként, a Transzcendens bizony nem mindennapi egy „filmélményt” tartogat ám: nem, hiszen jelen alkotás esetében kis túlzással az utóbbi idők talán legnagyobb potenciállal bíró magas labdáját sikerült melléütni, magyarul elbagatellizálni. A Johnny Depp képében megtestesülő hiperprogram-szuperelme meséje ugyanis minden, csak nem meglepő avagy kielégítő, főleg nem az elszalasztott orbitális lehetőség tükrében.

A Transzcendens cselekménye kifejezetten magas lóról indul, értem azt ezalatt, hogy kapásból elspoilerezik a történet végét. Na persze, minek után ezt már a végső trailer-ben is megtették, lényegében nem is lenne itt min csodálkozni... Ugyanakkor, az ilyen filmek esetében, mikor is már jóelőre tudjuk, hogy mi lesz a sztori végkifejlete, a néző minimum azt várná, hogy mondván „jól van gyerekek, de akkor aztán kápráztassatok el valamivel a játékidő azon részében, amit még nem láttunk!”. Nos, hát éppen ez az, ami a Transzcendens esetben sohasem következik be.  

Ellenben dramaturgiailag és dinamikailag legalább egy igazi (nem feltétlenül pozitív értelemben vett) kuriózumot tartogat a számunkra a film, hiszen minden kiszámíthatósága és üresjárata ellenére akadnak benne olyan kis finomságok, hogy azok miatt ha egy misét nem is, de pár észrevételt mindenképpen megér. Ilyen például kapásból az első 30-40 perc eseménydömpingje, ami tulajdonképpen abszolúte megegyezik mindazzal, amit a trailler jó 3 percéből már megismertünk (leszámítva Johnny Depp online elszabadulását), csak itt persze jóval több jelenettel kapjuk az arcunkba ugyanazt.

Mindez arról szól, hogy Depp karaktere, bizonyos Will Caster egy informatikai zseni, aki a mesterséges intelligenciákat érintő innovatív elképzelései nyomán nagyon a begyében van egy technológia-ellenes, bizonyos Bree (a szőkén is bájos Kate Mara) vezette fanatikus, radikális csoportnak. Ebből az következik, hogy Caster-t több tudóstársával együtt megkísérlik eltenni láb alól, ami persze idővel sikerül is. Viszont még ennek előtte a szintén észkombájn felesége, Eveleyn Caster (Rebecca Hall) és az állandó jelleggel felettébb szkeptikus, de ugyancsak okostojás cimborája, Max Waters (Paul Bettany) ügyesen feltöltik a tudatát egy merevlemezre, hogy ne vesszen kárba az a temérdek tudása. Na meg persze az az áldott jó személyisége...

Igaz ami igaz, bár ez az egész közel háromnegyed órában inkább tűnhet fárasztónak, mintsem érdekesnek, mégis azt kell hogy mondjam, hogy a kötelező kerettörténet felvázolása olyan gyorsan és hektikusan történik, hogy az már-már megmosolyogtató. Ugyanis hiába van minden elem, minden karakter és minden jelenet a helyén, továbbá mindez végső soron össze is áll egy sztorivá, de hiába: az egész összecsapva, elnagyoltan és rettentően enerváltan történik. Élesen süt minden szcénájából ennek a periódusnak az, hogy Pfister és stábja jobbára csupán túl akartak lenni ezen az egész körítésen. A hangsúly azon van, végre valahára kilyukadjunk már a történetben oda, amikor Will Caster egy online csudaprogrammá vált, ami secc-pecc leigázza a világhálót. A megannyi felmerülő kérdésnek és problémának, melyeket ez az időszak felvet, illetve a főbb karaktereknek és a ő motivációiknak, legalább egy órát vagy többet illett volna szentelni, hogy az egész érthető és hiteles legyen.

Johnny Depp-nek aztán az internet szellemévé történő avanzsálását követően, kezdetét veszi ha úgy tetszik a film „2. felvonása”, mely a tempót tekintve sokkalta nyugisabb és döcögősebb is mint a korábbi volt, mindazonáltal a kiszámíthatatlanság tekintetében már egy fokkal üdítőbb tud lenni. Ez elsősorban az ekkortájt napvilágot látó, olykor valóban innovatívnak tűnő ötleteknek köszönhető, a baj azonban ezekkel is az, hogy kivétel nélkül kidolgozatlanok maradnak. Speciel itt aztán szemezgethetünk is ám a (vélhetően nem szándékos) kikacsintásokból, annak nyomán, hogy a megjelenő egyes tudományos áttörések mely korábbi filmekből ered(het)nek.

Van itt például Will Caster kapcsán nyilvánvaló módon egy kevés HAL 9000 a 2001: Űrodüsszeiából, elegyítve a Skynet-tel a Terminátorból, ugyanakkor megjelenik a nanotechnológia is az Én, a Robotból és a Star Trek-ből. Sőt mi több, ha már egyszer valaki az alkotók közül szemlátomást belenézett a The Next Generation és a Voyager szériákba, akkor utóbb a Borg is mint jelenség szintén tiszteletét teszi a műben. Mindez természetesen a „zseniális” Jack Paglen forgatókönyvírói tevékenységének eredménye, akit simán felkérhetnének azt oktatni, hogy miként is kell úgy lejmolni és utóbb összefércelni, hogy az végül parádés egy kontármunka legyen.

Nem is egyszerű egyébként eldönteni a Transzcendensről, hogy melyik is rosszabb benne: a rendezés, avagy a szkript. Egyik borzalmasabb mint a másik, az biztos. Wally Pfister már a jelenetek egymáshoz illesztésében elvész, hát még akkor a színészvezetés teljes hiányáról nem is beszéltem. Pedig micsoda egy sztárgárdát sikerült összeverbuválni a filmhez! Itt van tulajdonképpen a Nolan-i alaptársulat színe-java (kivéve Michael Caine-t, akinek volt annyi esze, hogy ne vegyen részt ebben), kezdve a Morgan Freeman – Cillian Murphy tengellyel, melyet ezúttal sikerült kiegészíteni a Depp – Bettany – Hall trióval. Bármelyik hollywoodi rendező helyből összecsinálná magát, ha ilyen nevekkel dolgozhatna.

Ez valószínűleg Pfister-rel is így lehetett, mert nem is igen mert nekik egyetlen konstruktív instrukciót sem adni. A színészek ugyanis egytől-egyig elveszetten tévelyegnek a cselekmény minden egyes jelenetében. A legértékelhetőbb még Rebecca Hall tud lenni, aki igyekszik sokat aggódni és tépelődni, de persze nem túl hitelesen, hogy azért mégiscsak szinkronban maradjon a többiekkel... Mert hát ők aztán semmit nem tesznek hozzá a műhöz. Kár is rájuk több szót pazarolni, karaktereik vázlatosak és játékidővel sem nagyon bírnak, ellenben a főszereplő esete azért mégiscsak firtatandó: Johnny Depp ebben a szerepben olyan, mintha ott sem lenne. Mintha legalábbis minden alkalommal éppen álmából ébresztették volna fel felvétel előtt. Lényegében csak az arcát és a nevét adja az egész produktumhoz, illetve kizárólag olyan szempontból hiteles, hogy annyira egysíkú tud lenni, mint aki tényleg egy applikáció, nem pedig hús-vér színész.

A Transzcendens ha nem is az év sci-fi csalódása, de mindenesetre akkora egy kihagyott helyzet, hogy az kétségbeejtő. A film rengeteg  mindent felvet, kicsit belenyúl ebbe is – abba is, de aztán mindent úgy hagy rendetlenül, mint egy gyerek. Ezzel jól is példázható, hogy hol tart még mind Paglen a szkriptírásban, mind Pfister a rendezésben. Míg előbbinek esetében csak remélni tudom, hogy többet tollat sem vesz a kezébe, nemhogy klaviatúrán zongorázzon, addig az utóbbinak javasolnám, hogy térjen vissza szépen a kameráihoz és a jövőben is azokkal foglalkozzon. Nem véletlenül Oscar-díjas operatőr, akkor maradjon is a kaptafánál, ne rendezgessen. Utóbbi mesterség egyértelműen pajtásának, Nolan-nek a műfaja, akit állítólag anno érdekelt is a Transzcendens sztorija. Jobb lett volna ha bevállalja.

Transzcendens (Transcendence, 2014) – Értékelés: 10/4 raptor
- Rendezte: Wally Pfister
- Szereplők: Johnny Depp, Rebecca Hall, Paul Bettany, Morgan Freeman

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!