Steven Spielberg második nagyjátékfilmje, az 1971-es Párbaj lényegében nem más, mint a klasszikus farkas vs. bárány, macska vs. egér, alien vs. predator párharcok modern kori átirata, melyben az amerikai kultúra „a nagyobb jobb” és persze erősebb is, illetve a nyerges vontatókat övező általános tisztelet és félsz koncepcióin alapul. A sztori maga is olyan mint a már említett legendás ellentétek: azaz, már-már magától értetődő és persze egyszerű mint a bot. Mindez ugyanakkor mégsem éppen baj. Sőt, még a javára is válik.

Annyiban ki is merül az egész történet, hogy adott egy nagy, gonosz kamion, ami megpróbálja még akár tűzön-vízen is áthajszolva elkapni a szegény kicsi autót és annak hősét: a sofőrt. Mindezt olvasva és a filmet nem ismerve akár már legyinthetnénk is, hogy mondván „hát persze, ezek az ostoba jenkik!”, de én azt javaslom, hogy ne hamarkodjuk el. Ugyanis a Párbaj a maga nemesen egysíkú valójában is hatásos és izgalmas tud lenni, méghozzá mind a mai napig, ami azért több mint 40 év távlatából mégiscsak nagy szó. Pláne, ha összehasonlítjuk a jelenkor deviáns, csupa agybeteg akciókkal tarkított, menő verdákkal és a még menőbb csávók oldalán csajokkal villogós, hadd-ne-mondjam most, hogy milyen alkotásokkal, akkor mindezek fényében még nagyobb értéket képvisel, ez a retro országúti kaland.

Ami azt illeti, a cselekmény nem indít valami elképesztő elánnal, hiszen a központi karakter, név szerint David Mann (Dennis Weaver), egy szép napon kitolat a kertvárosi háza garázsából és elindul valahová, az isten háta mögé. A nem éppen gyorsulási versenyekre és/vagy leszorításokra konstruált, még szinte gyári új Plymouth Valiant-jával hasítva, kikeveredik Los Angeles városából és a továbbiakban a kies-kietlen országutakon folytatja útját, sohaországba. Telik-múlik az idő, mígnem aztán egyszer csak feltűnik egy öreg, rozsdás, 1955-ös évjáratú Peterbilt 281 típusú tanker (de nem hajó), mely már puszta megjelenésében, hangjával és bősz füstölésével is önmagában egyesíti a tank, a gőzmozdony és a bálnavadászhajó külön-külön is sajátos, „mechanikus szörnyeteg” jellegét. Tény és való, hogy a film esszenciája és legnagyobb erőssége ez a gépezet, mely a cselekmény során már-már önálló karakterstátuszt ér el megmagyarázhatatlanul agresszív, mondhatni „cápás” viselkedésével (ha már egyszer úgyis Spielberg-nél tartunk), továbbá teljesen indokolatlan lökdösődési vágyával még egyúttal misztikussá is válik. Ezt az egészet kiválóan építi fel a rendező és stábja, a gyakori, a kamion fényképezésénél alkalmazott alacsony perspektívájú közeli, illetve félközeli beállításokkal. Ezek, továbbá a szörnyeteg nyújtotta audiovizuális élmény, hovatovább a tény, hogy sosem láthatjuk a tanker sofőrjét, együttesen tudat alatt azt a benyomást keltik a nézőben, hogy láss csodát: ez a bestia talán tényleg él, és szokásos országúti vadászatához ezúttal éppen a mi szerencsétlen Mann barátunkat pécézte ki magának.Természetesen a macska-egér játék és a kamion „harci kedvének” felizzításához az a ballépés is szükségeltetik, hogy a később agyonhajszolt báránnyá váló főhős pofátlanul megelőzi a mindaddig magában poroszkáló, első blikkre ártalmatlannak tűnő monstrumot. A küzdelem aztán mind aszfalton, mind az áldozat elméjében és lelkében is folytatódik, hiszen amiről itt igazából szó van, az a szemben álló felekben rejlő férfiasság mértéke és annak elővarázsolása. Hiszen alapvetően David Mann karakteréről, aki egy tipikus fehérgalléros hivatalnoknak tűnik, lépésenként az is kiviláglik, hogy a házastársi papucsos attitűdnek is birtokában van, ráadásul egy mimóza, akaratgyenge alak, aki aztán mindenre termett, csak viaskodásra nem. Márpedig a maga kis komfortos, valószínűleg jobbára eseménymentes világából kizökkentik előbb egy állítólagos, előző esti parti negatív történései (mely a házasságának harmóniáját töri meg), illetve ez a másnap totál váratlanul képbe kerülő rozsdás ragadozó, mely előbb meghökkenésre, majdan idővel cselekvésre sarkallja őt. Ennek eredményeképpen a Párbaj esetében a fejlődéstörténetről is beszélhetünk, melyben ez a pipogya alak lassacskán felismeri, hogy márpedig neki is vannak tökei, ráadásul jobb lesz „használni” őket, ha életben akar maradni ezzel a pléh fenevaddal szemben. Eme második tinédzserkor, avagy újraférfiasodás végezetül pediglen olyan jól és hitelesen sikerül, hogy azt még a rendíthetetlen ólomkatona kamion is megemlegeti.

Számba véve az alkotás legjellegzetesebb elemeit, ha úgy tetszik „tartópilléreit”, a tanker megszemélyesülése és a lúzer csávó önmagára találása után nem mehetünk el szó nélkül a harmadik, egyben az előző kettőt is összekötő kulcsfontosságú faktor mellett sem. Ez pedig a kiváló cselekmény dramaturgia: a feszültség és az események arányosan történő adagolásának folyamata. Spielberg (természetesen a vélhetően remek szkriptnek hála) lényegében a semmiből, csettintésre teremti meg az alapszituációt, melynek ok-okozati következményeként a bájosan egyszerű történet beindul, méghozzá olyannyira, hogy közben még magyarázatra sincs szükség, hogy mondván „na jó, de mégis miért viselkedik így ez az undok  gépszörnyeteg?” (Avagy annak pilótája – ez részletkérdés). A nézőnek tulajdonképpen meg sem fogan elméje mélyén az a gondolat, amely a motiváció mibenlétét firtatná, hiszen az autó(s) és a kamion küzdelmét bemutató beszédes snittek és szekvenciák ügyesen elterelik a figyelmet az ilyesmiről. Kiegészítésül pedig, a mondjuk két előzgetés és lökdösődés közti periódusokban lejátszódó, a főhős személyiségének, előbbi lelki traumájának, illetve szenvedésének, majdan korrektül felépített felbátorodásának jelenetei is kellőképpen érdekesek, izgalmasak, valamint hitelesek tudnak lenni. Na persze muszáj is neki, hiszen a cél az, hogy azonosulni tudjunk ezzel a nem feltétlenül szimpatikus, egyszerű, hétköznapi emberrel,  aki ebbe a rázós kalamajkába keveredett. Ebből a szempontból mondjuk külön dicséret illeti Dennis Weaver-t az alakításáért, amiért a maga visszafogott, szolid módján jól hozza David Mann karakterét és annak „átalakulását” egy élni akaró fazonná.A Párbaj mára már nyilvánvalóan klasszikusnak számít, az oly népszerű „ember kontra gép” témakör egyik különleges darabja ez, hiszen miközben tudjuk jól, hogy a kamion nem vezetheti önmagát, addig a trükkös és profi tálalásnak köszönhetően, mégiscsak a tankert azonosítjuk be negatív figuraként. A sofőr arca helyett csupán testének csekélyke részleteit el-elhintve, a  Peterbilt 281-es modell traktorának jellegzetes, csaknem arc-szerű ábrázolása, na és persze a monstrum a film egésze során történő parádésan impozáns fényképezése, mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az alkotás már évtizedek óta különleges tud maradni. Steven Spielberg karrierjének beindítója, a mester immáron terjedelmes munkásságának soraiban is egy érdekes helyet foglal el a mű, már csak azért is, mert ehhez hasonlatosat sem Ő maga, sem más nem forgatott, azóta sem. Nem hiába: a Párbaj után már egyetlen megátalkodott nyerges vontató sem tudna úgy eredeti és „gonosz” lenni, ahogyan ez a koszos, rozsdás, kivénhedt bestia. Na és persze ne felejtsük el, hogy a kortárs, vizuálisan „turbófeltöltött”, ámde szellemileg korlátolt verdás filmek tükrében ez az örökzöld megmarad egy olyan darabnak, amely nem azért férfias, mert túlteng benne az egy képkockára jutó karakterenkénti tesztoszteron mértéke, hanem azért, mert ez valóban egy bátor autós küzdelemről szól.

Párbaj (Duel, 1971) – Értékelés: 10/9 raptor
- Rendezte: Steven Spielberg
- Szereplők: Dennis Weaver, Jacqueline Scott, Eddie Firestone

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!