"Az ember, aki arról álmodott, hogy pók... és a pók, aki arról álmodott, hogy ember."

Be kell vallanom sosem szerettem a Pókembert, sablonosnak és gyerekesnek hittem. A rossz poénok kimeríthetetlen forrása volt számomra, egy egyszerű marketingfogás. A Csodálatos Pókember 2 apropójából leporoltam azt a pár hálószövős füzetet, amivel rendelkezem, és újraolvastam őket. A The Other című 12 részes nagyszabású crossover viszont nagyon megragadott. Kevés olyan Spider-Man képregényt olvastam, ahol teljes magabiztossággal ki lehet jelenteni: ez egy árnyalt, mély és legfőképp jó képregény.

A Roboraptor Podcast egy különkiadás erejéig szakít hagyományival, és nem három film kivesézését vállalja, csupán A Csodálatos Pókember 2-t, és annak kapcsán egyéb Spider-man-es tartalmakat elemez. Spoiler alert = 0.

(spoilermentes) A Csodálatos Pókember 2 aktuális szupergonosza ugyan magasfeszültségű, de a film jobbára csak akkor szikrázik, ha Peter Parker és Gwen Stacy egyszerre van a vásznon. Sok történetszál és utalgatás között elvész a sztori, és ilyenkor az impozáns CGI-hálóhinta is kevés.

...Egy ember kegyetlen. Ezzel az analógiával a legstílszerűbb felvezetni Darren Aronofsky újkori, szupervizuális látomását, a bibliai Noéról és az özönvíz történetéről. Bizony nem véletlen a Gyűrűk Urás kikacsintás, hiszen stílusában maga a film is emlékeztet Peter Jackson megalomán trilógiájára, viszont míg ott sokszor túlcsordult és öncélúvá vált a látványnak a cselekmény fölé emelt dominanciája, addig a Noé esetében ez épp ellenkezőleg történik: Aronofsky és stábja olyan mesteri arányérzékkel elegyítik a vizualitást, a mesélést és a drámát, hogy az már-már művészet.

Steven Spielberg második nagyjátékfilmje, az 1971-es Párbaj lényegében nem más, mint a klasszikus farkas vs. bárány, macska vs. egér, alien vs. predator párharcok modern kori átirata, melyben az amerikai kultúra „a nagyobb jobb” és persze erősebb is, illetve a nyerges vontatókat övező általános tisztelet és félsz koncepcióin alapul. A sztori maga is olyan mint a már említett legendás ellentétek: azaz, már-már magától értetődő és persze egyszerű mint a bot. Mindez ugyanakkor mégsem éppen baj. Sőt, még a javára is válik.

Wally Pfister, aki korunk filmes messiásának, Christopher Nolannek a házi operatőre, első rendezéseként, a Transzcendens bizony nem mindennapi egy „filmélményt” tartogat ám: nem, hiszen jelen alkotás esetében kis túlzással az utóbbi idők talán legnagyobb potenciállal bíró magas labdáját sikerült melléütni, magyarul elbagatellizálni. A Johnny Depp képében megtestesülő hiperprogram-szuperelme meséje ugyanis minden, csak nem meglepő avagy kielégítő, főleg nem az elszalasztott orbitális lehetőség tükrében.

Szuperhős, persze, hogy szuperhős! Akartam sárkány is meg varázsló lenni (meg karmester, mert azt hittem azok is tudnak varázsolni), de semmi sem olyan, mint menő göncökben, hiperszuper különleges képességekkel megáldva üldözni a bűnt. A szuperhősöket mindenki szereti, mert megvédik az embereket. Defendor megmutatja a szuperhős lét nehézségét és magányosságát, különleges képességek híján pedig legnagyobb fegyverét, a szeretetet és az őszinteséget. 

Elgondolkoztál már valaha azon, hogy miért nem lett még senkiből szuperhős? Vagy azon, hogy miért nem valósítod meg álmaidat? Az elsősorban a Scooby-Doo-filmek forgatókönyvírójaként ismert, a Movie 43-at és A galaxis őrzői című alkotást jegyző James Gunn rendezése és írása, a Super című 2010-ben bemutatott film alapvetően ebből a szálból eredezteti magát.