Kamaszkor, szerelem, család, öregkor, Busiek erre a négy, életünket alapjaiban meghatározó szakaszra fűzi fel ezt a négyrészes Elseword történetét, ami annyit jelent, hogy ez a Superman nem az a Superman, akit a képregényekből, filmekből és rajzfilmekből ismerhettünk. És hogy ez számít-e? Nem igazán, ugyanis ezt a Clark Kentet is ugyanazok a mozgatórugók éltetik, amik Supermant a föld leghatalmasabb hősévé teszik. Busieknél talán még senki sem érzett rá jobban Superman szerepére, senkinek sem sikerült ilyen látványosan elmélyíteni és árnyalni ezt az alapvetően kissé sótlan és giccses karaktert, akit hihetetlen ereje gátol az emberrel való azonosulásra. Busiek most megmutatja, hogy ez egyáltalán nincs így, és Superman épp annyira halandó és átlagos, vagy éppen átlag feletti, mint mi.

Itt persze meg kell említeni a képregény legnagyobb gyengeségét, miszerint a már említett négy témakörön – tehát a hozzájuk tartozó aggodalmakon – kívül rengeteg olyan kérdést hagy érintetlenül, amelyek hasonlóan nagy horderejűek – ez a Superman az átlagosnál azért egy kicsit mégiscsak szerencsésebb. Az egyik, hogy mivel megvan a szuper ereje az íráshoz, Claknak nem kell kiadókkal tökölni, mindenki kapkod a tehetsége után, és mindenki értékeli is azt – bárcsak a valóságban is ilyen könnyen menne mindez, és nem kellene fiatalkori depresszióval küzdenie minden második embernek (ezt most csak úgy hasraütés szerűen mondom, de legtöbbünknek igenis nagy trauma a hátunk mögött hagyni a felsőoktatást). A másik, hogy ez a Superman szerelmi gondokkal sem küzd, mert már elsőre megtalálja élete szerelmét, és azért ez sem sikerül sok embernek. Az meg csak hab a tortán, hogy még a feleség is kivételesen sikeres abban, amit csinál.

Mivel ez a Superman sokkal földhözragadtabb, bár fiatalon hajlandó a könnyebb utat választani és nyilvánosság elé állni, gyorsan rájön, hogy az a helyesebb út, ha szuper képességeit nem a saját, hanem mások hasznára fordítja, és cserébe nem kér semmit a hírnévből. Így aztán Clark sosem áll kamerák elé, létezésére sosem derül fény a széles tömegek számára, még Supermanként sem. Továbbá Clarknak már nem a világ megmentésén jár az agya a nap minden percében, hanem legalább ennyit foglalkozik saját magával – pont mint minden ember. Clark korántsem olyan sebezhetetlen, a történet elején az FBI is megtalálja a módját az Acélember leszedésére (hiába, az emberi találékonyságon semmi sem foghat ki), miután Clark még óvatosabb lesz. Ám idővel alkut köt velük, mivel amikor családalapítás elé kerül, hirtelen sokkal több félnivalója támad, és kezdi felemészteni a félelem, hogy szeretteinek bántódása eshet. Az erejével való felelősséget azonban még így sem képes szögre akasztani, hisz ez teszi őt azzá, ami. Ettől kezdve segíti az államok munkáját is, feladatokat kap, de még ha önszántán kívül is bele-belekeveredik a politikai játszadozásokba, céljait és szándékait tekintve hű marad önmaga eredetijéhez. Ugyanazok a célok vezérlik, mint a klasszikus univerzumbeli énjét: a nagy erőt mások megsegítésére fordítani, pusztán azon okból kifolyólag, hogy mert képes vagyok rá. Ezzel az erővel jogos a kérdés, hogy a hős miért nem részegül meg önmagától, és tör hirtelen világuralomra, de a válasz egyszerű. Egyszerűen csak azért, mert Superman jó ember. És hogy a jó emberből miként válik rossz (például, mert elveszít mindent, ami fontos), azzal nem ez a történet foglalkozik, hisz itt egy szerencsésebb verzióval van dolgunk – még ha a kamasz Clark ezzel nem is értene egyet. 

Stuart Immonen csodálatos rajzai, karakteres nézőpontjai és puritán panelkezelése pedig már csak hab a tortán, ráadásul itt egy egészen más oldaláról ismerjük meg a rajzolót, mert elhagyja az egyébként rá jellemző karikaturisztikus ábrázolást (Nextwave, Ultimate Spider-Man, Ultimate X-Men, stb.), és rajzai a színezéssel kiegészülve már-már hiperrealista festményekre emlékeztetnek. Nem lehet betelni a palival, ráadásul nehezen tudok még egy olyan rajzolót mondani, aki az érzelmeknek olyan széles skáláját képes megrajzolni, mint Immonen.