Elgondolkoztál már valaha azon, hogy miért nem lett még senkiből szuperhős? Vagy azon, hogy miért nem valósítod meg álmaidat? Az elsősorban a Scooby-Doo-filmek forgatókönyvírójaként ismert, a Movie 43-at és A galaxis őrzői című alkotást jegyző James Gunn rendezése és írása, a Super című 2010-ben bemutatott film alapvetően ebből a szálból eredezteti magát.

Frank Darbo (Rainn Wilson) életében két maradandó esemény hagyott nyomott: az egyik „tökéletes pillanat”, hogy feleségül vette szerelmét (Liv Tyler), a másik pedig, hogy a zöldségesnél megmutatta egy rendőrnek, merre futott a tolvaj. Kiábrándító, egysíkú életét jobban jellemezni sem lehetne. A harmincas-negyvenes éveiben járó férfi egyébként egy kisváros egyik éttermében dolgozik szakácsként, és anélkül éli életét, hogy bármi is történne vele. Felesége, Sarah kigyógyult alkohol- és kábítószerfüggő, de egy napon összepakol és elhagyja Franket. Ezt csupán az előzi meg, hogy a megcsalt férjet felkeresi egy kemény kiállású rosszfiú (Kevin Bacon), nem más, mint Jacques, aki elcsábította a nejét, és aki újra rászoktatta a nőt a szerre. Főhősünk a depresszió és önsajnálat legmélyebb bugyraiba elsüppedve egyszer csak jelenet kap. Égi jelet, egy felsőbb hatalom megnyilvánulását.

Ezen a ponton ismerhetünk rá a szuperhős-filmek szokásos sémájára, amelyben a főhős csodálatos képességét egy külső tényező idézi elő, Peter Parker például egy sugárfertőzött pók csípésének köszönhetően tesz szert emberfeletti teljesítményére, amelyet Pókemberként kamatoztat. A Super esetében, Frank Darbo életében ez a fordulat maga a blőd, amit jobb nem is részletezni – hagyjuk meg ezt a bizarr élményt a nézőknek. A beavatkozás után azonban ugyanott ül az ágyán, ahogyan előtte, azonban most már tudja, valami végérvényesen megváltozott benne. Az Úrnak tervei vannak Darboval, főhősünk pedig egyből el is megy a helyi képregény üzletbe, ahol inspiráció gyanánt vásárol néhány képregényt. Ott egy fura eladólány (Ellen Page) fogadja, aki fokozatosan elfogadja a szintén különös fickót, megbarátkozik vele, majd segít neki lezúzni ellenfeleit a gonosz elleni harcban.

Darbo kitörve a kisemberi trutyiból egy általa kreált (még a ruhát is maga készíti) Bíbor Bomba (Crimson Bolt) nevű szuperhősként próbálja megfékezni a rosszat. Drogdílerekre és mindenféle molesztálókra csap le, azonban idővel annyira elszalad vele a ló, hogy már azon is bepöccen, ha valaki bepofátlankodik több tucat ember elé egy hosszú sor elejére. Mentségére legyen szólva, először megpróbálja szép szóval rendezni a helyzetet, de amikor kommunikációs képessége csődöt mond, kiáll a sorból, elmegy a kocsijához, magára ölti szuperhős jelmezét, és egy franciakulccsal szétveri a nagyképű sorban álló és felesége arcát is. Itt jogosan felmerül a nézőben a kérdés, vajon tényleg szükséges ez a brutalitás? Talán igen, mindenesetre nem ez fáj legjobban a filmben, bár kétségkívül nem nagy öröm nézni, ahogy csőkulccsal agyon ver másokat. Számomra elsősorban a poénok hiányoztak a filmből, mert tény, hogy a Super tartalmaz vicces részeket, de a jeleneteket sokkal jobban ülő humorral is meg lehetett volna valósítani. Hiszen már önmagában az is vicces, hogy egy az életben mélyen csalódott, elkeseredett férfi azért kreál magából szuperhőst, hogy visszaszerezze az egyetlen boldogságát, feleségét. Valószínűleg csak számomra nem jelentett felhőtlen humorforrást a kereszténységet kifigurázó televíziós műsor, még ha értem is, mit és miért állít középpontba.

Az önmagában elég sajnálatra méltó arcberendezéssel bíró Rainn Wilson Darbo szerepében rendkívül hitelesen hozza ezt a fura figurát, aki tipikusan az a fajta ember, akit ha felakasztanak a fogasra, ott marad. Kétségkívül át lehet érezni a helyzetét, könnyen lehet azonosulni kisemberi létével, elkeseredettségével és szenvedésével, sőt még a világ jobbá tétele iránti sóvárgásával is. Ez a szerencsétlen alak a legékesebb bizonyítéka annak, hogy nincsenek megvalósíthatatlan álmok. Menj, küzdj az álmodért! – vallja, és e szerint cselekszik is. Ha nem tenne így, ugyanaz az egyszerű lúzer maradna, aki a film elején, viszont a végére jelentős fejlődésen megy át a karaktere. De egy olyan világban, ahol egyértelműen kategorizálva van a jó és a rossz szerepe, nehéz eldöntenünk, hogy Frank Darbo előbbihez, vagy utóbbihoz tartozik. Ahogy a film legvégén a Kevin Bacon által hozott balhés drogüzér szájából elhangzik a valós kérdés: mennyivel rosszabb ő, ez a mocskos gazember Darbonál, aki az önbíráskodás felszabadító erejétől felbuzdulva halomra terrorizálja mindazokat, akiket rossznak ítél meg. Mégis mi választja el egymástól az önjelölt hőst és az aljas drogdílert, örök kérdés. Igazán leegyszerűsítve, csak az ölés művészetének más stílusban és más indokkal történő véghezvitele. Itt azonban nem más történik, minthogy egy ember állást foglal, és saját módszereivel próbálja legyőzni a gonoszt.

A Super másik érdekes témája az, ahogyan a racionalitás kérdését feszengeti. A történet kettősségét az adja, hogy rendkívül valóságos akar lenni, amelyet az emberi főszereplő mellett még a kézi kamera is erősít, valamint a tényleges pozitív végkicsengés befejezése, de ugyanez az ember következmények nélkül oszthat igazságot, és gyakran ésszerűtlen képek váltják egymást. Összességében, a Super kategóriájában újszerű és ötletes film, amely teljes mértékben eltér a szokásos szuperhős-filmektől, de úgy gondolom, nem feltétlenül felel meg mindenki szája ízének.