Sosem láttam még horvát vígjátékot, de ezek után biztosan utána járok a dolognak. Mielőtt belekezdenék A pap gyermekei-nek elemzésébe, szeretnék kérni minden kedves olvasót, NE nézze meg az előzetesét, mert annál nagyobb baromságot, hogy az Anima Sound System zenéjére vágnak össze egy még csak nem is passzoló dallal trailert, nem lehetett volna elkövetni ezzel az érzékeny és kiemelkedő tanmesével.

Az 1984-ben készült, 2010: A kapcsolat éve akár iskolapéldája is lehetne annak, hogy miként is kell egy vitathatatlanul kolosszális, legendás mű mitikusságát a sárba tiporva, annak minden egyes titokzatos eleméről a leplet lehullajtani. Ugyanis ez, a 2001: Űrodüsszeia arcátlan folytatásának szánt űrparádé minden, csak nem méltó a nagy elődhöz, mely utóbbit nem mellesleg minden sci-fi filmek alfájaként tartunk számon. Elnézve utóbb a 2010-et, a helyzet sajnos az, hogy ha létezett valaha alapmű, amit sosem lett volna szabad folytatni, akkor az valóban Stanley Kubrick klasszikusa volt.

Gondoltatok már arra, milyen ha lányok játszanak? Nos, minket is érdekelt! Szerkesztőségünk hölgytagjai nem szívbajosak, nekivágtak a tavalyi év egyik legfélelmetesebb horrorjátékának, mi meg jól felvettük!

Múlt héten szentesítést kaptak a Vatikánban az ördögűzők. 250 ember dolgozik világszerte 30 országban (ha jól tudom, itthon is működik egy hivatásos ördögűző). Megmagyarázhatatlan esetek és a természetfeletti ismeretlensége remek alapanyagul szolgált a filmvilágnak. Ördögűzős filmek tömkelege készült már el, köztük Az ördögűző, A rítus, illetve az Ördögűzés Emily Rose üdvéért stb. Az utóbbi film rendezője Scott Derrickson újra a primer gonoszság kutatására adta a fejét, legújabb filmje, a Távozz tőlem, Sátán! kifordult végtagok, óriási sikolyok és The Doors számok egyvelege.

„A sivatagban nincs semmi és az senkinek sem elég.” – idézi fel maga David 8 (Prometheus, 2012) is az Arábiai Lawrence egyik legemlékezetesebb sorát. Eme 1962-ben bemutatott, a mesteri David Lean rendezte halhatatlan klasszikus annak a már akkortájt is legendás T. E. Lawrence-nek a történetét meséli el, aki az első világégés során mint a Brit Birodalom tisztje vett részt az 1916-18-as sínai és palesztin hadjáratban. Az arab erőket sikerre vezető Lawrence megformálója, Peter O’Toole sem akármilyen alakítást nyújtott a filmben, mely egyéb korabeli színészóriások mellett a szemet gyönyörködtető fényképezésével és epikus hangvételével méltán vált Nagy Britannia filmgyártásának egyik időtálló darabjává.

„…A város magas épületei úgy feszülnek a menny felé, mint a halálra ítélt, aki az utolsó leheletéig foggal-körömmel ragaszkodik a szabad élethez. Hiába feszül, hiába álmodik, nem éri el az eget. A város. A koszos, mocskos, gyönyörű város. Egy vagyok sejtjei közül, és miközben egy füstös bárban kortyolom az sár ízű kávét, ahogy magamba döntöm az éjszakát, úgy válok eggyé vele. Már egy hete alig alszom, mivel a Smith-gyilkosság emészti fel minden cigarettacsikkemet. Miközben az eső kopog az ablaküvegen, ütemesen, vég nélkül, észreveszek egy járdaszegélyangyalt, ahogy ott áll, magát és megváltást árulva. Ő is észrevesz. Bejön, leül, rágyújt, fizetek neki, most még csak egy italt. Veszélyes és gyönyörű, ahogy szeretem. és az eső mit sem törődve velünk, szó nélkül zuhog tovább.” Nos, ez noir? Ez az alapvető kérdés, ami már egy ideje foglalkoztat, mivel nem olyan könnyű ezt a kérdést megválaszolni.

Ez alkalommal lézerlizát és osztálytársát a jegyszedő véletlenül kizárta a moziteremből, majd hét ember próbálta bejuttatni a filmre. Amikor végre sikerült, még nem tudták, hogy akkor léptek be a pokol kapuján, s így utólag sajnálják a kedves dolgozók erőfeszítéseit. Yesim Ustaoglu török rendezőnő (Utazás a Napba, Pandora szelencéje) új filmdrámáját láttuk.