Az 1984-ben készült, 2010: A kapcsolat éve akár iskolapéldája is lehetne annak, hogy miként is kell egy vitathatatlanul kolosszális, legendás mű mitikusságát a sárba tiporva, annak minden egyes titokzatos eleméről a leplet lehullajtani. Ugyanis ez, a 2001: Űrodüsszeia arcátlan folytatásának szánt űrparádé minden, csak nem méltó a nagy elődhöz, mely utóbbit nem mellesleg minden sci-fi filmek alfájaként tartunk számon. Elnézve utóbb a 2010-et, a helyzet sajnos az, hogy ha létezett valaha alapmű, amit sosem lett volna szabad folytatni, akkor az valóban Stanley Kubrick klasszikusa volt.

Az ugyancsak Arthur C. Clarke művén alapuló folytatás (melyet ugyan kizárólag a 2001 sikerén felbuzdulva írt...), már a címéből adódóan is értelemszerűen 9 évvel az Űrodüsszeia után játszódik. Ekkor, a még mindig hidegháborúsan versengő ruszkik gondolnak egyet és mondván ők vagányabbak és úgyis előbb jutnának el a Jupiter mellett parkoló pályán hagyott Discovery One-hoz, megkeresik és magukhoz édesgetik azt a Dr. Heywood R. Floyd-ot, akit míg az Űrodüsszeiában egy bizonyos William Sylvester játszott, addig ezúttal már a jó öreg Roy Scheider (Cápa-filmek, Kék Villám) alakít. Persze nem véletlenül kell ám Ő a szovjeteknek; Dr. Floyd volt ugyanis a Discovery One küldetésének szellemi atyja, és annak kudarcának következményeképpen mind a mai napig eszi a fene, amiért a hajó elveszett. Szóval az oroszok már a spájzában vannak és szép szavakkal elcsábítják, Heywood barátunk pedig az USA elnökének jóváhagyásával átáll az Erő vörös oldalára és az Alexei Leonov elnevezésű csillaghajó fedélzetén útra is kél a Jupiterhez, hogy végre kiderítsék mi történt a Discovery-vel, HAL-lel, avagy éppenséggel az eltűnt David Bowman-nel...

Mindez frankó és ígéretes is tudna lenni eddig a pontig, csakhogy már eleve előbb a körítés, utóbb pedig a cselekmény alakulása is olyannyira lehangolóan 20. századiak, hogy azt az Űrodüsszeia tükrében már-már rossz nézni. Na már most, kezdjük azzal, hogy miután a 2010 a Földön kezdődik, így már annak első jelenete halálos csapást mér a nagy előd egyik esszenciájára; mégpedig arra, hogy annak a színtisztán az űrben felépített világa abszolúte időtlen volt, a mindenkori nézőben a fejlett jövő illúzióját keltette. Ezzel szemben a folytatás nyersen a képünkbe vágja, hogy ez bizony nem így van, ideje a hiperálomból felébrednünk, ugyanis a 2000-es évek még nagyon is a mát jelentik, semmint a modern, távoli jövőt. Na mármost, elméletileg bármennyire is igazuk van a készítőknek, mégis, ha valaki a 2001 kellemes, szinte megrészegítő űrbeli álomvilágára apellálva közelíti meg A kapcsolat évét, akkor az bizony könnyedén pofára eshet, az ezredforduló jelene okozta kijózanító tockosnak hála.

A továbbiakban, amennyiben a kedves néző túltette magát a kezdeti megrázkódtatáson, úgy eleinte még szinte várakozás teli lelkiállapotban révedhet az eseményekre, hiszen maga a cselekmény alapvetően jól és ígéretesen indul. A nagy elődben már lényegében agyonrágott több éves hibernációval járó utazásos részt szépen átugorják a készítők, mondván az most nem kell, ennélfogva az Alexei Leonov fedélzetét és a ruszkikat is akkor ismerhetjük meg, amikor már a Jupiter közelébe értek. Nem mellesleg komolyan megmosolyogtató a hajó belső világa, hiszen ha felidézzük a Discovery One enteriőrjét, akkor míg abban laboratóriumi körülmények uralkodtak, addig a szovjet szuperhajó olyan, mintha legalábbis a sötét középkorból szalajtották volna. Szerencsétlen oroszoknak az amúgy kívülről pofás, méretes lélekvesztő egyes részeiben majdhogynem zseblámpával kell világítaniuk ahhoz, hogy lássanak is valamit odabent… Mindenesetre végre aztán felébresztik a potyautas Heywood Floyd-ot és onnantól  kezdve elszabadul a (ha nem is éppen pokol, de a) bárgyú ostobaságok tárháza.

Természetesen sorolhatnám, hogy mik is azok az elemek és motívumok a 2010-ben, melyek utóbb hol agyzsibbasztó, hol kiábrándító hatással tudnak lenni a nézőre. A teljesség igénye nélkül ilyen például a Discovery One-ra történő rákapcsolódás során bemutatott szovjet-jenki páros űrséta eszméletlen bénázása, a HAL 9000 újra üzembe helyezési metódusának végtelen logikátlansága, illetve (a hab a tortán:) a Dave Bowman alakváltós megjelenésének egészen elképesztő értelmetlensége. A későbbiekben az alkotók még mindezen felül is tudják emelni a tétet, hiszen a legendás monolit több, korábban még soha nem látott permutációját is felvonultatják a filmben, de az ekkor már menthetetlen kuszaságát a műnek mindezek nemhogy nem orvosolják, sőt mi több: csak jobban elmélyítik. A darab vége felé közeledvén a nézőben immáron a zavarodottság és a hitetlenkedés elkedvetlenítő kombinációja alakul ki, melyet még afféle kegyelemdöfésként tetőznek is azzal, hogy befejezésül olyan orbitális és kiszámítható világbéke alakul ki az univerzumban, hogy az már-már szinte lehangoló.

Összességében a 2010: A kapcsolat éve kapcsán elmondható, hogy a film az abszurd történések még abszurdabb sorozatának tükrében mindenről szól, csak arról nem, amiről kellene neki. Folytatásnak ugyan nem teljesen alkalmatlan, de legalábbis tökéletesen méltatlan. Ha valamire, akkor arra aztán nem lehet panasz, hogy nem kapunk válaszokat az Űrodüsszeia egyes kérdéseire, mert végső soron kapunk, de hogy azokat nem köszönjük meg és nem tesszük zsebre, az fix. A kifürkészhetetlen David Bowman is hiába tűnik fel, nem tudunk meg tőle/róla semmi konstruktívat sem. Merő egy ellentmondás marad az egész. Az pedig már inkább csak szarkasztikusan megmosolyogtató, hogy az egész filmet körüllengi a hidegháborús acsarkodás, mellyel többet is foglalkoznak mint magával a Jupiterrel, a Discovery-vel és a monolitokkal együttvéve. Ez a 2001 kortalanságának fényében utóbb még nagyobb szarvashibának minősül. Hiszen hiába is született a történet a ’80-as évek elején, mégis egyszerűen több mint hallatlan az, hogy egy ilyen volumenű tudományos-fantasztikus mű középpontjában, mely ráadásul már 2010-ben játszódik, még mindig az amerikai és orosz feszültség és ellenségeskedés kell, hogy álljon. Ahelyett, hogy megtudnánk valami hasznosíthatót mondjuk a titokzatos monolitok eredetéről, illetve azoknak céljáról az univerzumban. Lényeg a lényeg: A kapcsolat évét alapvetően nem ajánlom senkinek, főleg nem azoknak akik a 2001-et egy korszakalkotó műnek tartják, mert ez a folytatás sajnos elkeserítően sokat tesz azért, hogy még az előd nagyságát is lealacsonyítsa.

 2010: A kapcsolat éve (2010: The Year We Make Contact, 1984)
- Értékelés: 10/5 raptor
- Rendezte: Peter Hyams
- Szereplők: Roy Scheider, Helen Mirren, John Lithgow, Keir Dullea

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!