Mi történne, ha Superman 12 órával később ért volna földet? A Szovjet Unióban kellene felnőnie, az történne! Óriási ötlet! A szabadság bajnoka, az emberi méltóság igaz szívű harcosa, a nyugati popkultúra hallhatatlan ikonja, aki most egy elnyomó diktatúrában cseperedik sebezhetetlen világvezetővé? Mark Millar azonban – az én nagy sajnálatomra – nem csak ezt az egy körülményt írja át, így lesz Batmanből orosz forradalmár, a Zöld Lámpásból egyszerű pilóta, Jimmy Olsenből amerikai titkos ügynök, Luthorból és Loisból házastárs, a Kripton bolygóból pedig valami teljesen más. Nem rossz így sem, de azért furdal a kíváncsiság, mi lett volna, ha Millar a nehezebb utat választja, és az általunk ismert DC univerzumba helyezi az orosz Supermant.

Superman mint személyiség, a kommunista tanítások ellenére sem változik semmit az általunk ismerthez, orosz nevelőszülei is a Kent házaspárhoz hasonló szeretetben nevelik fel, így válik Supermanből ugyanaz a naív, jóindulatú kiscserkész, aki elhiszi, hogy egy szebb holnap felé vezetheti ezt a világot. Ami azonban gyökeres változást jelent, hogy ez a Superman már nem a kapitalizmust, hanem a kommunizmust találja az emberiség legmegfelelőbb társadalmi berendezkedésének. A kommunizmus működhet, ha a hatalom nem a hatalomért van (mi persze tudjuk, hogy legtöbbször mégiscsak azért van), ezért Superman amolyan nagy testvér módjára – eredetijétől eltérően – kézbe veszi a dolgokat, a szabadság helyett a biztonságot választja, és miután a kommunizmus lassan az egész világot elárasztja, a tervgazdálkodás is sokkal életképesebbé válik, hisz saját maga válik világgazdasággá, míg a zsugorodó szabad világ már csak egy új belső piac kialakításával képes kilábalni a válságból – természetesen Amerikáról van szó, ami önmagában is elég nagy ahhoz, hogy ha a szükség úgy hozza, akkor megéljen a saját földjéből. A terv pedig tökéletesen működik, hisz egy olyan koponya dolgozza ki, mint Superman. Néhányan persze piszmognak a rendszer ellen, őket jól átnevelik, hogy a továbbiakban szorgosan építgessék tovább a rendszert – ez most így nagyon utópisztikusnak hangzik, de végül is mi sem csinálunk mást, csak a Red Son világától eltérően a mi akaratunkat nem chipek, hanem reklámok tartják a befolyásuk alatt.

Rengeteg humoros áthallás tarkítja a történetet (Luthor: "Szentül hiszem, hogy Superman és én a legjobb barátok lennénk, ha Amerikában tűnt volna fel."), a Red Son pedig nem kis részben épít az olvasó DC-s ismereteire. A legszórakoztatóbb figura azonban Luthor, aki már a bemutatkozását is azzal kezdi, hogy öt lehetetlennek tűnő dolgot csinál egyszerre, az ebédszünetben pedig mellékesen helyreállítja a gazdaságot. Ez ekkor még vicces, de idővel már fárasztó, amikor az ellenfelek az intelligenciaszintjükről vitáznak, hogy ha Braniacnak 11-es, akkor Luthor 9-ese nem tehet semmit, hogy Luthor 101%-os aránnyal nyeri a választásokat, vagy hogy Superman lassul, mert csak 58 másodperc alatt repülte körbe a bolygót, holott régebben ez gyorsabban is ment volna neki – Luthor egyszerűen akkora zseni, hogy még ezt is kiszámolja ott hirtelenjében.

Ez az óriási zseni mégsem tudja legyűrni Supermant, bár a végén kiderül, hogy mégis, csak ez egy 40 éves terv volt. De amikor feltűnik egy szemüveges csóka, kiderül, hogy talán mégsem. A lényeg az, hogy a finálé tényleg rendben van, ráadásul mindenféle szájbarágástól mentesen vonja le a pozitív konklúziót, hogy az embernek magának kell irányítania az életét. Bár ha jobban belegondolunk akkor a legutolsó oldalak láttán talán mégsem, mert az emberek rideg önteltségükben mégiscsak saját magukat lökik a halálba. A lényeg, hogy a Red Sonban nincsenek jók és rosszak, csak egymásnak feszülő ellenfelek.

Superman: Red Son (2003)
Alkotó: Mark Millar

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!