Ez alkalommal lézerlizát és osztálytársát a jegyszedő véletlenül kizárta a moziteremből, majd hét ember próbálta bejuttatni a filmre. Amikor végre sikerült, még nem tudták, hogy akkor léptek be a pokol kapuján, s így utólag sajnálják a kedves dolgozók erőfeszítéseit. Yesim Ustaoglu török rendezőnő (Utazás a Napba, Pandora szelencéje) új filmdrámáját láttuk.

A történet két főszereplője Zehra és Olgun. Mindketten egy autópálya-széli étteremben dolgoznak, a sors pedig minden egyes nap emlékezteti őket sanyarú életükre, kilátástalan jövőjükre, és arra, hogy álmaik sosem fognak beteljesülni. Zehra menekülni próbál, felfedezi, hogy az interneten lehet munkát keresni, ismerkedni próbál esküvőkön, mert azt várják tőle, hogy menjen férjhez. Azt gondolja, kitörési lehetősége egy tiltott kapcsolat, ehhez pedig tökéletes az étterembe alkalmanként ellátogató kamion sofőr személye (aki egyáltalán nem szólal meg a film alatt). Kapcsolatuk tragikusan alakul, a férfi kihasználja Zehra naivitását, illetve ragaszkodását, a lány teherbe esik, és terhességének 5-6 hónapjában brutális körülmények között elvetél. Olgun közben szerelmes a lányba, aki gyerekesnek tartja őt, és nem foglalkozik vele. A fiú minden vágya, hogy bekerüljön egy tévés vetélkedő műsorba, majd megnyerje, álmainak a besorozás állja leginkább útját. A film szerint a török társadalom maga a pokol, melyben a fiatalok próbálják megtalálni a helyüket, és azon vannak, hogy elszakadjanak a családjuktól, szüleik normáitól, illetve megállják a helyüket.  

Ingerszegény, nyomasztó török környezet, finom melankóliával és szürkeséggel, szép főszereplő lánnyal, eleinte mesésnek tűnő fényképezéssel, a film első negyed órája sokat és érdekeset ígért nekünk. Arra nem számítottunk, hogy a fentebb említett dolgok pillanatok alatt érdektelenné és unalmassá válnak, nem lesz elég ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmünket a következő elborultan lassú és unalmas 110 percben.

Zehra szála dominál a filmben, az ő útját és nehézségeit keresztezi alkalmanként a belé szerelmes Olgun. Ahogy már fentebb említettem a lány történetét a kamionsofőrrel való találkozás indítja be. Nem tudjuk, hogy ki ez a férfi, csak azt, hogy nagy piros kamionja van, és sejtjük, hogy Zehra miért vágyhat jobban rá, mint Olgunra (például azért, mert a kamionos nem szólal meg soha :P ). A viccet félre téve, a lány egy olyan férfihoz vonzódik, aki nem fogja neki megadni a biztonságot és a szeretetet, amire szüksége van. A kamionsofőr valószínűleg nyughatatlan, valami tragédia van a múltjában, ami elől menekül, ezért folyamatosan úton van. Ahogy Zehra sem kapja meg tőle azokat a dolgokat, amelyek a legjobban hiányoznak az életéből, úgy a kamionsofőr sem szerez Zehrától megnyugvást. Útjaik szétválnak, Zehra pedig egy 5 hónapos halott magzattal találja magát a kórház mosdójában, csak hogy még jobban értsük: ennek a két embernek a kapcsolata semmiképpen sem lehet gyümölcsöző. Olgun a kamionsofőr ellentéte, bohókás, tervekkel teli fiú, és őszintén szerelmes a lányba, azt mondja, ő a legjobb dolog az életében. Olgun tud a lány titkáról, amit nehezen dolgoz fel, ráadásul dühében kutyákra kezd lövöldözni (közben felettünk az Uránia Dísztermében éppen a Fehér Istent vetítették, és mivel ebben a filmben alig beszéltek, gyakran lehallatszott egy kis vonyítás meg lövöldözés). Nekem Olgun karaktere sokkal érdekesebbnek tűnt Zehráénál, az apja alkoholista, kétségbeesett édesanyján nem tud segíteni, ezért a nő elhagyja őket. A vágyai sokkal megfoghatóbbak és egyben elérhetetlenebbek. A tévés játékba nem kerül be, és a film végén az összetört Zehra hozzámegy, aki valószínűleg sosem fog bele szeretni a fiúba.

Elismerem, hogy az, ami történik ebben a filmben, illetve Törökországban (és mindenhol máshol a világban) nagyon szomorú, a fiataloknak piszok nehéz. De azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egy társadalmi problémát mutassunk be, vagy hívjuk fel rá az emberek figyelmét, elengedhetetlen befogadhatóbbá és fogyaszthatóbbá tenni egy filmet. A film látványközpontú szeretne lenni, hanyagolja a dialógusokat, ezeket közelikkel próbálja helyettesíteni. A történetet nem tudjuk ízlelgetni, nem szippant be, a szereplők nagyon távolinak tűnnek.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire hiányzott belőle a dialógus, és nyilván a kommunikáció teljes kihagyása rendezői koncepció volt, mert a török rendezőnő a képekkel való mesélést választotta. Ez önmagában nem lenne probléma, ha a képek magukba foglalnák a film megértéséhez szükséges összes információt, és izgalmas, húsvér világot látnánk magunk előtt.

A dialógusokat, és a sztori hibáit nem lehet azzal pótolni, hogy az ember a könnyes szemű lányról átvág a vizes ablakban tükröződő fiú arcára, majd a kamion vizes ablakára, ezt követően újra a könnyes szemű lányra, majd megint az esővizes ablakra.  Tiszta könny-eső… mi lett volna, ha 4DX-ben nézzük…

A legszomorúbb A pokol kapujában-nal kapcsolatban talán az, hogy ez a film magába foglalja az összes sztereotípiát, amit a (szerzői!) művészfilmeket nem szerető emberek szoktak felsorakoztatni: távolba révedő tekintetekkel, erőltetett mélységgel, és szájbarágással próbál mesélni fájdalmasan vontatottan.

Amikor egyszer csak vége lett a filmnek, Zehra és Olgun összeházasodott, a nézőtéren csak lézerliza és osztálytársa ücsörgött a moziban, és értetlenül néztek egymásra, hogy akkor ez a film most tényleg csak annyiról szólt, hogy az élet szar?

A pokol kapujában (Araf, 2012) - színes, feliratos török-francia-német filmdráma, 124 perc

- Értékelés: 10/4 raptor

- Rendezte: Yesim Ustaoglu

- Szereplők: Neslihan Atagül, Özcan Deniz, Baris Hacihan

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!