Legalábbis nagyon így tűnt az elején, aztán szépen lassan, fokozatosan korrigálta magát, mígnem az utolsó oldalakon végre átjött mindaz, ami öt és háromnegyed számon keresztül nem. De ettől összességében még mindig inkább egy csalódás. Peter Parker, a mázlista – gondolhatnánk sokan. Csekély képregényes ismereteim során még sosem szerettem annyira női főszereplőt, mit Mary Jane Watsont, pedig kezdetben nem volt egy nagy durranás, sőt, kifejezetten irritáló a maga felületes, rámenős stílusával. Hiányzott belőle az a gyöngéd visszafogottság és rejtélyesség, ami megvolt Gwen Stacyben. Aztán úgy a 80-as évek környékére az írók hozzáláttak MJ karakterének az elmélyítésének, és olyan sanyarú családi hátteret rajzoltak neki, ami valahol egybecsengett a külvilág felé mutatott mindig bulizós arccal. A neurotikus figuráknál korántsem ritka, hogy ily módon próbálnak feldolgozni bizonyos lelki sérelmeket, gondoljunk csak a legsikeresebb komikusokra, akiket épp az élet keménysége tanított meg viccet mesélni. Itt MJ valahol még hasonlít is Peterre, de ezek a sztorik még nem voltak olyan kiforrottak. Aztán a sötét tónusú 90-es évek első felében MJ olyan nővé érett, aki a kemény idők közepette is támaszt nyújtott a férjének, sőt, lényegében átvette Petertől a gyeplőt. Az új évezredben pedig J.M. Straczynski vette kezelésbe MJ-t, és az ő irányítása alatt vált azzá az igazán szellemes és elragadó nővé, akibe én is beleestem.

Ami magánál a karakternél sokkal érdekesebb, az a Peterrel való viszonya, és ez az, amit a Blue is igyekszik alaposabban boncolgatni, de nekem, aki azóta azért Gwent is jobban megismerte, ez kicsit kevés. Peter Gwen iránti érzelmeit úgy tudnám jellemezni, mint az első szerelem érzését. Sosem szűnik meg igazán létezni, és akkor is folyton azon nosztalgiázunk, amikor semmi okunk nem lenne rá. Bár Peter első barátnője Betty Brant volt, belé sosem volt szerelmes, Peter első szerelme Gwen Stacy volt.

A Blue a fiatal Peter Parker életébe vezet vissza minket, amikor a szabadidejében szuperhősködő fiú fülig szerelmes a szőke szépségbe, de sehogy sem tud odaállni elé, és bevallani az érzelmeit. A dolog végül megtörténik, de Gwen sokat veszít a varázsából. Egy olyan nő, mint Gwen Stacy nem mászik rá az emberre, csak magába bolondítja azt, a háttérből irányít, bátorságot önt belé. Itt nem ez történik. Ez a Gwen Stacy nem a suli titokzatos balekjával megy el randizni, hanem a vadiúj robogóval villogó nagymenőjével.

Gwennél azonban sokkal nagyobb bajom van az apró részletekkel. Peternek itt még nem Harry a legjobb barátja, sőt, az első részben kifejezetten rossz véleménnyel is van róla, ami azért kicsit idegen Petertől. Ezzel még nem lenne baj, de a barátságuk a továbbiakban sem mélyül el igazán. May néni sem az igazi, bár a humora nagyon a helyén van, a Harryvel szemben támasztott előítéletei kissé ellenszenvessé teszik. Ami ellenben jól működik, az Flash ábrázolása, ő tényleg halad valamerre. MJ pedig MJ, bár a maga módján mindenkinél titokzatosabb, mivel mindenkivel flörtöl, ezért egyáltalán nem egyértelmű, hogy mit is akar – a folytatás ismeretében persze mi már tudjuk, hogy már ekkor sem viseltetett közönnyel Peterrel szemben.

A gonoszok szerepeltetése már-már kihagyhatatlan elem, a Blue mégis inkább jobban járt volna, ha szereplők közt dúló szappanoperára koncentrál, és a verekedéseket elintézi egy-két panelben. Sőt, ez talán még arra is lehetőséget adhatott volna, hogy Loeb kitágítsa a spektrumot – nekem végig furcsa volt, hogy az író tudomást sem vesz Bettyről. Visszatérve a gonoszokra, aránytalanul sok oldalt vesznek el, Peter belső monológjai pedig néha kifejezetten semmitmondóak (mindez a két Keselyűvel való harc során érződött a legjobban). Tim Sale azonban olyan remek illusztrátor, hogy a Blue minden egyes oldala kisebbfajta katarzis, megkockáztatom, hogy sokkal jobban rajzolja Pókembert, mint Batmant (de hogy Supermannél jobban, az egész biztos). Az ember beleőrül ezekbe a fél oldalakat elfedő hajtincsekbe, miközben Pókember ábrázolása is a legemlékezetesebbek között van.

A Spider-Man Blue-t tehát kisebbfajta csalódásként éltem meg, mert miközben semmit nem adott hozzá Gwen és Peter szívmelengető kapcsolatához, a mellékszereplőkkel is mostohán bánt. Igen ám, de aztán elérkezek az utolsó három oldalhoz. A Blue-nak már a giccses felütése sem tetszett, lehulló rózsával és Valentin-nappal. Meglepő módon azonban az utolsó oldalak mindezt lerázzák magukról, és őszintén, meghatóan, visszafogottan fejezik be a történetet, szép emléket állítva a szőke gyönyörűségnek, miközben MJ félmondata is többet mond el hármójuk sajátos kapcsolatáról, mint az egész mini. Ezek után kétségünk sem lehet felőle, hogy nem Ben bácsi, hanem Gwen Stacy a hálószövő legnagyobb kudarca.

Alkotók: Jeph Loeb és Tim Sale

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!