„…A város magas épületei úgy feszülnek a menny felé, mint a halálra ítélt, aki az utolsó leheletéig foggal-körömmel ragaszkodik a szabad élethez. Hiába feszül, hiába álmodik, nem éri el az eget. A város. A koszos, mocskos, gyönyörű város. Egy vagyok sejtjei közül, és miközben egy füstös bárban kortyolom az sár ízű kávét, ahogy magamba döntöm az éjszakát, úgy válok eggyé vele. Már egy hete alig alszom, mivel a Smith-gyilkosság emészti fel minden cigarettacsikkemet. Miközben az eső kopog az ablaküvegen, ütemesen, vég nélkül, észreveszek egy járdaszegélyangyalt, ahogy ott áll, magát és megváltást árulva. Ő is észrevesz. Bejön, leül, rágyújt, fizetek neki, most még csak egy italt. Veszélyes és gyönyörű, ahogy szeretem. és az eső mit sem törődve velünk, szó nélkül zuhog tovább.” Nos, ez noir? Ez az alapvető kérdés, ami már egy ideje foglalkoztat, mivel nem olyan könnyű ezt a kérdést megválaszolni.

Hogy megoldást találhassunk, egy kicsit vissza kell utaznunk az időben. A „film noir” (fekete film) kifejezést Nino Frank használta először 1946-ban, azokra az amerikai krimikre, amelyekben kiemelt szerepet játszik az ambivalens erkölcs és a szexuális motiváció. A noir korszak ikonikus karaktere a Humphrey Bogart által tökélyre formált, kicsit cinikus, láncdohányos, nőcsábász magánnyomozó. Erre tökéletes példa az 1946-os The Big Sleep. A másik elválaszthatatlan elem a narráció, ami általában a protagonista belső gondolatait szólaltatja meg. A harmadik írott/íratlan szabály pedig nem más, hogy a film a nagyvárosban játszódik, ez a kellék pedig kiemelkedő fontosságú, hiszen atmoszférateremtő jelleggel bír, megadja a cselekmény alaphangulatát. Persze vannak olyan cselekménymorzsák, melyek elmozdítják a kamera vigyázó objektívjét a városról, de ez egy elhanyagolható töredék csupán. És persze nincs noir film egy igazi femme fatale nélkül sem, felvértezve fülledt erotikával, züllött erkölcsökkel és megkérdőjelezhető motivációval. Természetesen a noir fekete-fehér, bár ezt nem mondanám alapfeltételnek, mert egyértelmű, tekintve, hogy 1946-ot írunk; a technikai megoldások gyerekcipőben jártak a színes filmek terén, a hangulatot pedig teljesen jól alátámasztja az ilyesfajta kontrasztos képi világ. Hát nagyjából ennyi. De tényleg ennyi? Talán nem. Sőt, néha hiába felel meg egy mű teljesen ezeknek a feltételeknek, köze sincs magához a noirhoz!

Mivel alapjában véve nagy rajongója vagyok a noir-féle történeteknek és a képregényeknek is, majdnem felkiáltottam örömömben, amikor egy képregényboltban rátaláltam az X-Men: Noir című négy füzetből álló kis történetre. Rohantam is haza, hogy belevethessem magam egy olyan elbeszélésbe, ami két régi nagy szerelmemet hozza össze. Amint először elolvastam, olyan keserű volt a szám íze, mint még soha. Elolvastam másodszorra is, mondván, lehet valami fölött elsiklottam nagy igyekezetemben, valamit kihagytam. Nem. Másodszorra még csalódottabb voltam. Pedig az alapötlet nem rossz. Fogjuk meg az X-Ment, vegyük el tőlük a mutáns erejüket és ruházzuk fel őket emberi tulajdonságokkal, amik a képességeik irányába mutatnak. Így lett Gambitből egy kaszinó főnöke, ahova gyakran lejár Wanda Maximoff kártyát számolni és szisztematikusan kifosztani a helyet, Cyclops pedig egy mesterlövész, természetesen a kötelező hatlövetű revolverrel.

Xavier elmegyógyintézetben van, Magneto (a rendőrfőnök) letartóztatta, mivel nem egyezett bele abba, hogy a Xavier intézetén belül embereken kísérletezzenek. Maga az a gondolat sem rossz, hogy Magneto és bandája tölti be a „jófiúk” szerepkörét, míg az X-Menek szociopatának vannak beállítva. Később persze kiderül, hogy ennyire nem borult fel minden; aki eddig is rossz volt, az az is maradt és vice versa. A történetbe nem szeretnék belemenni, mert felesleges, a problémám nem a sztorival van, bár az erőltetett motivációs háttér destruktívan hat az olvasói élményre. A baj inkább az, attól még, hogy mindenki ballonkabátban meg kalapban rohangál és revolverekkel lövöldözik, miközben zuhog az eső, attól még a történet nem lesz noir! Nincs atmoszféra, nincs az a fajta rejtett feszültség, ami a műfajt jellemzi, mert hiába van felépítve a fent említett szabályok szerint, hiányzik belőle az igazi szubsztancia, ami kitölti a teret és magával ragadja a befogadó felet. A másik problémás dolog, hogy egy KÉPregényről beszélünk, vagyis a vizualitásnak is fontos szerephez kellene jutnia. A kép adja azokat az információkat, amiket a szöveg képtelen, hiszen eléggé limitált a fogalmazható mondatok száma egy panelen. A funkcióját vesztett dolgok így halmozódnak, nem viszik magával az olvasót, mondhatni feleslegessé válnak.

Persze van jó képregény a műfajban: a NOIR: A Collection Of Crime Comics (Dark Horse, 2009), amely 13 rövid történetet foglal magába. Nagyon jó olvasmány, remek írókkal és rajzolókkal. A kedvencem a Tru$tworthy Ken Lizzi tollából, amely lényegében egy novella, amiben összesen négy darab Joelle Jones rajz jelenik meg a történet illusztrálása végett. Öröm olvasni. A kép itt teljesen kitölti a hozzá rendelt pragmatikus formát. A többi történet is kiváló: az öreg farmer, aki hullát rejteget a csűrben (zseniális interpretálása a csontváz-szerkény idiómának), vagy a lefizetett rendőr, esetleg a bérgyilkos, aki tévedésből mást iktat ki. Az utolsó kettő külön figyelmet érdemel. A Criminal: 21th Century Noir teljesen szakít azzal a klisével, miszerint a noir csak és kizárólag a 40-es, 50-es években játszódhat. Itt szeretném megemlíteni, hogy van egy kisfilm, ami szintén erre a sztereotípiára cáfol rá, ezzel is mutatva, hogy műfajról beszélünk, egy jelenségről, nem pedig egy bizonyos korstílusról. Az utolsó történet pedig beleültet minket annak a tolvajnak a székébe, aki miatt a DC egyik legikonikusabb karaktere megszülethetett. Természetesen az összes történet fekete-fehér.

A következő remek példa a jó képregény noirra a Darevedil: Redemption. „Micsoda?” kérdezhetné a szemfüles olvasó, hiszen ez egy szuperhős képregény, ráadásul színes! Nos, igen. Erre azt mondom: tessék elolvasni. Megéri! Hihetetlenül megéri!! Remek!!! A történetvezetés, a romlottság, a kétségbeesés, a jó kilátástalan küzdelme és az emberi moralitás dichotómiája mind megjelenik benne. Joggal mondható rá, hogy noir, a szó legszorosabb értelmében. És láthatjuk, hogy a kontrasztos fekete-fehér képi világot elhagyva is létezhet a műfaj.

Nos ha már ennyit beszéltünk a noirról, meg kell említenünk még egy dolgot. A noir paródiát. A The Spirit című film tökéletes példája ennek. (Igen, Will Eisner biztos sírna bánatában, de ezt tegyük félre egy kicsit.) Amikor elkezdődik a film, a gyanútlan néző még teljesen abban a meggyőződésben ül a kényelmes székében, hogy ez egy jó noir film lesz. Benne van a főszereplő narrációja, fekete-fehér, a városban játszódik és zuhog az eső. Tíz perccel később pedig már arra leszünk figyelmesek, hogy a karakterek WC-csészével püfölik egymást.

 Ezen a filmen sok kisujjeltartó ember felháborodott, hogy ez a műfaj meggyalázása. Szerintem pedig pont nem, hiszen a jó dolgokból lehet csak igazán jó paródiát készíteni. Hozzá kell tenni, a Spirit megtekintése előtt tisztában kell lennünk azzal, hogy a film nem veszi magát komolyan. Ha ezt tudjuk, akkor mi miért vennénk? Ekkor láthatjuk meg a filmben rejlő mélységet, miszerint minden klisét felhasznál, ami csak a film noir témakörében létezik, és zseniálisan kicsavarja azt.

Az utolsó alanyom a Bohren & der Club of Gore: Sunset Mission című lemeze. Ez egy jazz album, ami teljesen visszaadja a noir hangulatát. Nem is kell mást tennünk, mint hátradőlnünk, tölteni magunknak egy pohár whiskyt, rágyújtani, majd felrakni ezt a lemezt, és szinte már érezhetjük is, ahogy a másik szobában kattog az írógép, majd hirtelen elhallgat. Egy pillanattal később álmaink nője lép be az ajtón, leül, szintén rágyújt, majd esdekelve megszólal: „Segítsen rajtam, maga az egyetlen reményem!”

Ha tetszett a poszt, lájkolj és kövess bennünket a facebookon is!