A majd egy évtizeddel ezelőtti Sin City – A bűn városa a maga nemében egy tökéletes stílusgyakorlat volt, régi noir filmeket idéző, mégis friss erővel teli, lazán egymásba fonódó történetszálakkal, amiben az egyetlen kivetnivaló éppen az egyediségéből fakadt: az, hogy történetesen szolgai alázattal másolta le az alapanyag képkockáit és dialógusait. Az új Sin City nem ilyen.

„…A város magas épületei úgy feszülnek a menny felé, mint a halálra ítélt, aki az utolsó leheletéig foggal-körömmel ragaszkodik a szabad élethez. Hiába feszül, hiába álmodik, nem éri el az eget. A város. A koszos, mocskos, gyönyörű város. Egy vagyok sejtjei közül, és miközben egy füstös bárban kortyolom az sár ízű kávét, ahogy magamba döntöm az éjszakát, úgy válok eggyé vele. Már egy hete alig alszom, mivel a Smith-gyilkosság emészti fel minden cigarettacsikkemet. Miközben az eső kopog az ablaküvegen, ütemesen, vég nélkül, észreveszek egy járdaszegélyangyalt, ahogy ott áll, magát és megváltást árulva. Ő is észrevesz. Bejön, leül, rágyújt, fizetek neki, most még csak egy italt. Veszélyes és gyönyörű, ahogy szeretem. és az eső mit sem törődve velünk, szó nélkül zuhog tovább.” Nos, ez noir? Ez az alapvető kérdés, ami már egy ideje foglalkoztat, mivel nem olyan könnyű ezt a kérdést megválaszolni.