Mi tesz egy játékot igazán élvezetessé? A látvány, a történet, a dialógusok, a karakterek? A Psychonauts kísérletet tesz rá, hogy bizonyítsa ezek mind elengedhetetlenek. Szembe megy a jelenleg regnáló AAA játékokkal és visszanyúl a platformerek gyökereihez. Humoros, kedves és kalandos játék ez, s ha egyedi furcsaságaival együtt be tudjuk fogadni ezt az elmeszuperhősös-elmebajos pszicho-ügyességi játékot, mindenkinek tetszeni fog a Psychonauts. Vagy felidegesít. Nagyon.

Mindegy, hogy régi vagy új, egérrágta vagy bontatlan, padlásszagú vagy nyomdafesték illatú, fából készült vagy villanyáramból, a könyv jó dolog. Jó érzés kézbe venni, jó érzés megszagolni, belelapozni, megnézni a képeket (már ha vannak), pár mondat erejéig beleolvasni, vagy teljes egészében elspoilerezni a végét saját magunknak. És most kiderült, hogy a könyvet csupán nézni és róla gondolkodni szintén jó.

Hát eljött ez a nap is. Megérkezett az, amire kerek egy évet kellet várnunk. Megtekintettük A beavatott sorozat: A Lázadó című fejezetét. Egy évvel ezelőtt már beszéltünk a széria első darabjáról, akkor egy vidám hangulatú elemzést sikerült összehoznunk, hiába dübörögtek a fikagenerátorok. De most valami megtört bennünk. Minden tiszteletünk azoké akik képesek értelmezni ezt a filmet, mert nekünk nagyon nem ment...

A Nyomtalanul után megérkezett Jussi-Adler Olsen könyvsorozatának második filmadaptációja Mikkel Nørgaard rendezésében. A skandinávok még mindig nagyon tudják hogy kell krimit csinálni. Nincs megalkuvás csak kőkemény leszámolás. Kritika.

Egy filmmel kapcsolatban nem szeretek hatalmas kinyilatkozásokat tenni, igyekszem kerülni, hogy tételmondatként megfogalmazzam, JÓ vagy ROSSZ. Ez egyfajta saját policy, és mindig tartom is hozzá magam, minden esetben próbálom egy alkotás negatív és pozitív tulajdonságait kidomborítani, aztán ha a mérleg nyelve elbillen, úgy is kiderül a véleményem. A lázadó esetében azonban kénytelen vagyok arcon köpni magam és elveimet, nem tudom mással kezdeni a kritikámat, mint azzal, hogy ez a film ROSSZ! Sőt, BÜNTETNIVALÓAN ROSSZ. Ráadásul nincs benne semmi, amivel kapcsolatban megbocsátóbb lennék, mert egyszerűen ostoba, és a nézőit is annak nézi.

Az előző részekben megismerkedtünk a műfaj irodalmi és történelmi jelentőségével, valamint vallási és karakterológiai vonatkozásukkal. Rec I-II, I am Legend, 28 days later, The Night of the Living Dead: ezeknek a filmeknek van egy különlegessége, mindegyikben fontos szerepet játszik a tér, mint a dramaturgiai íveket biztosító eszköz. Sok esetben ez fel sem tűnik, pedig az ilyen típusú filmek térhasználata fontos a történet menetét illetően.

Már többször is kifejtettük, mennyire tiszteletreméltónak tartjuk Tálosi „Spuri” Andrásék törekvését, hogy magyar alkotók történeteit havonta jelentkező kiadványban tegyék közre, de nem vagyunk restek ezt újra méltányolni. A buzgalom mellett azonban újabb dolognak lehet örülni, az EpicLine felébredt hét hónapja tartó szendergéséből, és a 11. lapszám végre az újságárusokhoz került. Az új évfolyam első megjelenése apróbb változásokat is hozott, de alapvetően az állandóság fenntartásán volt a hangsúly ezúttal is. A kötetben egyetlen sztori, a Szekerce és Szemerce található, és reméljük, a következő epizódra nem kell ilyen hosszú időt várnunk legközelebb.

Roy Andersson öt évtized alatt csupán öt nagyjátékfilmet készített, de nem akármilyeneket. A filmek egytől egyig fekete komédiák, a svéd rendező stílusa pedig összetéveszthetetlen bárki máséval a világon. Most, még 71 évesen is dolgozik, új filmjének nem kicsit különös címet adott: Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről. A rendező több, mint 400 tévéreklámot rendezett, fergetegesek, érdemes belenézni.

Már az sem kis esemény, ha egy magazin megéri az első évfordulóját. A Galaktika magazin azonban ezt sokszorosan felülmúlta, a kezdetben negyedévente, majd havonta jelentkező sci-fi újságnak ugyanis március elején jelent meg a jubileumi háromszázadik száma - ami ráadásul a magyar tudományos fantasztikum eddig nem látott oldalával ismerteti meg az olvasókat.